+ Színház

Életveszélyes mozdulatok és szexi csipkecsodák

Euripidész Oresztésze a Radnóti Színházban meglehetősen extrémre sikeredett. A színészek úgy ugráltak, repkedtek a díszletben, hogy szinte aggódtam értük.

Euripidész Oresztésze a Radnóti Színházban meglehetősen extrémre sikeredett. A színészek úgy ugráltak, repkedtek a díszletben, hogy szinte aggódtam értük.

Valljuk be, ókori görök drámát olvasni nem túl divatos vagy élvezetes időtöltés. Klasszikus görög tragédiát nézni a színházban szintén nem a legmenőbb esti program. A Radnóti Színház 2014. október 5-e óta játssza Euripidész Oresztészét; kíváncsiak voltunk, igazunk volt-e.

Euripidész két és félezer éves színműve mai szemmel nézve is modern. Szereplői éppolyan frusztráltak, akaratosak, zavarodottak, kétségbeesettek, hiúk és kisszerűek, mint akármelyikünk. Euripidész kíméletlenül lerombolja az antik hősöket övező mítoszokat, nem éppen hízelgő véleményt mond az istenekről és az emberekről is. Nevetségessé tesz mindent és mindenkit, valahogy még sincs kedvünk nevetni a végén

– írja a darab ismertetője.

Azt mondani, hogy egy két és félezer éves színmű modern és aktuális, nyilvánvalóan kegyes hazugság. Ezt az előadást vagy az ókori drámák perverz szerelmesei, középiskolás tanárok és diákjai, bérletesek vagy műveltségükkel a kiszemeltjüknek imponáló fiatalemberek nézhették meg (a becserkészni kívánt kedvessel) mondván, nincs is ennél elegánsabb szórakozás.

Orestes, William-Adolphe Bouguereau festménye, Fotó: wikipedia

Orestes, William-Adolphe Bouguereau festménye, Fotó: wikipedia

Engem elsősorban az érdekelt, hogyan lehet élvezni, érteni Euripidészt úgy, hogy ne a mélyről jövő, alattomos kultúrsznobság oltárán áldozzunk.

Oresztész Apollón parancsára megölte anyját, Klütaimnésztrát, aki előtte szeretőjével szövetkezve saját férjét, Oresztész apját, Agamemnónt gyilkolta meg. Az argoszi nép őt és felbujtó nővérét, Élektrát is halálra ítéli. Oresztész szenved, dühöng, örjöng; a büntetést vagy a feloldozást várja kétségbeesetten. A darab második felében azonban már barátja, Püladész és nővére, Élektra buzdítására befolyásolni igyekszik az ítélethozókat. Miután azok mégis halált mondanak a testvérpár fejére, a mellettük kiállni gyáva nagybátyjuk, Meneláosz és családja életére törnek. Euripidész drámájában az a legérdekesebb, ahogy Oresztész a bűntudatból a félelem érzésén át eljut a bosszúig. Zanzásítva ennyi hát a borzasztóan régi darab cselekménye, amiben persze erőltetett módon meglehet találni a ma emberének kétségbeeséseit, csak éppen nem megyünk vele semmire.

Horváth Csaba rendezése is maximum abban próbált reflektálni Euripidész modernségére, hogy szereplőit tógák helyett melegítőkbe, biciklis nadrágokba és szexi csipkecsodákba öltöztette.

Az Euripidész-dráma eredeti helyszíne a palota előtti tér. Horváth Csaba színházában ez a palota egy hatalmas, rozsdás, véres fémszerkezet, melyből hosszabb-rövidebb vasrudak állnak ki. A díszlet egyszerre nyomasztó és börtönszerű, ugyanakkor remekül kihasználható a színészek számára. A darab a legfontosabb eleme ugyanis a folyamatos, sok esetben már-már akrobatikus, mozgás. Az Oresztészt játszó Rétfalvi Tamás egyik vasrúdról a másikra csimpaszkodik, esik és kel, ugrik, csapódik, mászik és csattan. Az előadás jelentős részében azzal foglalatoskodtam, hogy összeszorított foggal reméltem, nem esik le senki, sehonnan. Oresztésznél már csak az Apollónt megformáló Horkai Barnabás ugrált merészebben; ők végül Helénével már a levegőben akrobatikáztak.

Fotó: Toldy Miklós

Fotó: Toldy Miklós

Horváth Csaba koreográfus is persze, mégis sikerült megállnia, ne legyen teljes egészében fizikai színház az előadásból. A hangsúly bár a szövegen maradt, (a cél nyilvánvalóan a feszültség mozgással való illusztrálása volt) sok esetben mégis azt éreztem, túl sok az ugri-bugri. Elismerem, hogy a már-már életveszélyes mozdulatokon kívül mással nemigen lehetne lekötni az emberek figyelmét, de az akrobatikusság véleményem szerint elvonta a figyelmet: elvett mind a színészi teljesítményből, mind a cselekményre figyelésből.

A rendezés másik érdekes megoldása a test, az erotika, az intimitás ábrázolása volt. Oresztész a darab jó részében egy szál kisgatyában vonaglott, Apollón egy tangában repkedett a fejünk fölött, Szávai Viktória, mint Helené testhez simuló, átlátszó csipkeruhában láttatta tulajdonképpen mindenét. Nem mondom, hogy zavarba jöttem, de azt sem mondom, hogy zárójelbe tudtam tenni például a fedetlen férfifenekeket.

Fotó: Toldy Miklós

Fotó: Toldy Miklós

Üdvözlendő azonban, hogy az előadás mérhetetlen iróniával volt megfűszerezve. Térey János és Karsai György viszonylag új Euripidész-fordítása persze eleve lehetőséget nyújtott néhány közvetlenebb, mai kifejezés elejtésére, mint a kuss vagy a megszívtam. De a rendezés nem félt ironizálni Oresztész alakját sem; a drámai hős többnyire inkább kisszerű, indulatos, már-már butuska férfi, aki nővére, Élektra és barátja nélkül semmire sem menne. Hasonlóan lefokozott formában jelenik meg Oresztész és Élektra vérfertőző kapcsolata is: a testvérpár testi szerelme csak a darab vége felé, jelzésértékkel, szinte viccesen jelenik meg.

Fotó: Ónodi Gergő

Fotó: Ónodi Gergő

Az előadás fókuszába tehát a mozgás, az akrobatika, a testek látványa és a sajátos önirónia került. Ez azért dicséretes, mert a rendező és a társulat is megértette, hogy valamivel kompenzálni kell Euripidészt: ellenpontozni kell a szöveg ódonságát, a cselekmény idegenségét, tananyagszerűségét. Azt is látták, mennyire nevetséges tud lenni a modern köntös, mennyire erőltetettnek hatna kicsavarni a drámából az ókoriságot.

A színészeknek pontosan ezért volt igazán nehéz dolguk. Rétfalvi Tamás szerintem ügyesen megugrotta az akadályokat: egyszerre volt akrobata, kiszolgáltatott, kétségbeesett, aztán bosszúszomjas félighős. Élektraként Martinovics Dorina többnyire az aggódó nővért tudta hitelesen megjeleníteni, de a darab végi cselszövő-szerep is jól állt neki. Borzasztóan zavart azonban az ARGOSZI ASSZONYOK KARA (Blaskó Borbála, Petrik Andrea és Andrusko Marcella alakításában), akiket tulajdonképpen teljes egészében ki lehetett volna zárni a darabból. Létük, jelenlétük, szavaik, mozdulataik túlságosan feleslegesek és semmitmondóak voltak.

Fotó: Toldy Miklós

Fotó: Toldy Miklós

A darab vége az isteni beavatkozással, békésen zárul; kilépni a Radnóti Színházból azonban mégsem olyan egyszerű. Túl sok a kérdés. Lehet-e okosabban, élvezhetőbben ókori görög drámát 2014-ben prezentálni? Aligha. Horváth Csaba majdnem mozgásszínháza megmentette Euripidészt. Van értelme ilyen régi darabokhoz nyúlni? Ha igen, miért nyúlunk? A hagyomány miatt, a kánon miatt? Ha nem, miért nem? Csak mert nincs már kódfejtőnk hozzá, csak mert a ma embere másfajta tragikus hős?

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top