Lia Nagy: A balett fájdalma sosem látszik a színpadon

A klasszikus balett a táncok királynője. Martha Graham szerint a lélek rejtett nyelve. Mindenedet megmozgatja, s egy-egy próba után olyan izmok is fájnak, amelyekről azt sem tudtad, hogy léteznek. A klasszikus balett a legjobb alap a testtudat és a szép testtartás megtanulásához, bármilyen tánc későbbi elsajátításához. Mindemellett a legmagasabb fokú mozgáskoordináció, saját rendszerbe foglalt mozdulatnyelv, s bár sokszor az anatómiát is meghazudtoló pózokat követeli, azt mondják, a kecsesség, a szépség elsajátítható, s végül már nem is fáj.

Először csodálatos kalapjai keltették fel a figyelmemet. Valami tökfödő mindig kell – mondta. Most már messziről kiszúrom, ha ő közeledik. A balerinák körül ugyanis van egyfajta megmagyarázhatatlan tér, aura. Talán a testtartásuk, a magatartásuk, a személyiségük… Aztán beszélgetni kezdtünk. Hamar kiderült, hogy egy nem mindennapi személyiséggel hozott össze az élet, s mert táncos berkekben nem vagyok annyira jártas, beszélgetést kértem tőle.

Lia Nagy a Budapesti Balett Akadémia klasszikus balett szakán végzett, majd 1963-tól a Budapesti Operettszínház táncosa volt. Táncolt Marika Rökk-kel és Medveczky Ilonával, vagy ahogy ő nevezi, Medvével is. 7 éves szólótáncosi karrierje során férjével G. Nagy Mihállyal 19 országban turnéztak. A klasszikus balett ismereteket, a modern dance- és jazz dance technikát a New York-i Graham Modern Dance Intézetben sajátította el, majd a híres stuttgarti John Cranco Balettakadémia Graham szakának docense lett. Az interjút egy kis kávézóban beszéltük meg, de mivel az épp zárva volt, a balettiskolába mentünk. Micsoda szerencse! Ahogy beléptünk, rögtön éreztem: ez nem egyszerűen egy balettiskola, inkább egy megvalósult álom.

– Ez a második otthona?

– Az első. Ez az első otthonom.

Körbevezet az épületben. Táncteremről táncteremre megyünk. Egy kislány épp gyakorol. Az egész iskolát átjárja valami számomra megfoghatatlan. Lia pedig csak mesél. Rengeteg élmény, emlék és kaland.
Az irodája előtt megállunk. Egy pár (láthatólag sokat koptatott) spicc cipő lóg a mennyezetről.

– Ez az utolsó spicc cipőm, azért lóg itt. Ezeknek a cipőknek van egy sajátosságuk. A csiriz, ami összetartja, testhőmérsékleten ráidomul a lábra, felveszi annak formáját. Ezért nincs két egyforma spicc cipő. 1835-ben Maria Taglioni olasz táncosnő viselt először spicc cipőt. Maria édesapja ugyanis balett tanár volt, s hamar feltűnt neki, hogy a lánya mindig a spiccén táncol. Tulajdonképpen neki köszönhető a balett cipő, amely egyébként megáll magától. Viselőjének néha hatalmas bütykei lesznek, ám a fájdalom ebben a szakmában nem számít.

Nos, ha én azt hallom, balett, rögtön ez jut eszembe: önfegyelem, önkontroll, s talán fura, de még egy szó: fájdalom.

– Igen – mosolyog Lia -, de ez a fájdalom egyben lelket boldogító szépség is, és sosem látszik a színpadon.

Tovább megyünk. A falon fia, Gábor fotói. Gábor egyébként szintén táncos lett.

– Mint balerina, hogy viselte azt az időszakot, amikor gyermeket várt? Nehezebb volt, mint egy átlag kismamának? Nem hiányzott a tánc?

– Meglepően jól viseltem, az utolsó percig dolgoztam, s némi kis túlzással, a szülőszobából szinte a színpadra mentem. Persze a fiam mellett egyre kevesebb időm maradt a táncra, s bár a művészképzőn pedagógiát is tanultam, a tanítást később a szükség hozta. Igazából soha nem gondoltam, hogy tanítani fogok. De ahogy a gyerek egyre nagyobb lett, kevesebbet tudtam dolgozni, s ekkor a férjem kezdeményezésére belevágtunk egy saját balettiskola megalapításába. Ő, G. Nagy Mihály volt a legjobb, a legszigorúbb tanárom, koreográfus, partner és férj! Először Nürnbergben egy idősebb tanárnőtől vettünk át egy iskolát, de az nagyon kicsinek bizonyult. Mivel a szakmabeliek tudták, hogy színpadi szerződést már nem szeretnénk vállalni, a magyar koncertiroda jelezte, hogy a stuttgarti balettiskolának szüksége lenne tanárokra. Így kerültünk férjemmel Stuttgartba, egy privát táncintézetbe, ahol 4 évet töltöttünk el, majd 1977-ben megalapítottuk a Dance School Stuttgart névre keresztelt saját balettiskolánkat Stuttgart-Freibergben. Akkoriban az egy új lakóterület volt, rengeteg magas házzal, rengeteg gyerekkel, s két év alatt a diákjaink száma 500 fölé emelkedett. Volt még öt kollégám, a férjem, Misuka és én. Éjjel-nappal dolgoztunk. A diákoknak már reggel 9-től tréningjük volt, ezért én minden reggel 9-re mentem, majd délben rohantam haza a gyereknek főzni, megcsinálni a házi feladatot és már délután 2-től kezdtem megint, este 9-ig, minden nap.

– Babysitter nem volt?

– Nem. A fiamat mindig, mindenhová magammal vittem. A legtöbbször a zongora alatt aludt, s mikor már elég nagy volt, mikor már tudott ugrálni, akkor minden osztályba beraktam.

– Nem volt más választása. Miután a tehetséget két oldalról is örökölte, szinte az anyatejjel szívta magába a szakmát.

– Ezért lett táncos. Az az igazság, hogy az itteni balett-tanítás és egyáltalán a nívó annyira dilettáns volt, hogy mi azon a színvonalon nem szerettük volna folytatni. Ezért 1980-ban megalapítottuk az MGM Táncszínházat, s 4 év múlva jött is a második turné, többek közt Budapesten, s még további 5 magyarországi nagyvárosban. 1988-tól a John Cranco Balettakadémián docensként 12 évig a graham technikával modern táncot tanítottam. Ez a táncoknak egy nagyon speciális és különösen nehéz műfaja, mezítlábas táncnak is nevezik. Legalább olyan nehéz, mint a klasszikus balett, csak hát a spicc cipő hiányzik. (Egyébként engem még maga Martha Graham is tanított). 1995-től pedig felvettük a gyermekmusical szakot is.

1997-ben, Misuka halála után az egész iskola rám szakadt, s egyedül már nem tudtam volna tovább csinálni. Semmi közöm nem volt az organizációhoz, nem tagadom, sosem voltam egy üzletasszony, én világ életemben művész voltam. Szóval hirtelen meg kellett tanulnom mindent az üzletvezetésről is, hogy mindenre oda kell figyelnem, a millió biztosítás, papírmunka. Természetesen van egy szuper titkárnőm, aki rengeteget segít ebben, de akkor is mindent kontrollálnom kell és persze közben rengeteg fellépésünk is van.
Bevezet az irodájába. Fényképek, dossziék, könyvek, fényképalbumok halmokban, mégis láthatólag valami sajátos rendszerben.

A legtöbb ember a balettet Oroszországhoz köti. Ez azonban egy tévhit. Hogy honnan is ered a balett, arról Lia mesélt nekem.

– A balett gyökerei az olaszokhoz fűződnek. Ők kezdték el, mint utcai táncosok. Köztudott, hogy az olaszok örökké énekelnek, táncolnak. Nem volt ez másként a XV. században sem, amikor is a piacokon a táncukkal keresték meg a betevőt (tudod, akkor még nem pénzt kaptak, hanem tojást, kenyeret). Mivel a gazdag emberek nem jártak a piacra, ők a cselédeiktől hallottak róluk. Idővel az urak saját udvaraikba hozatták a táncosokat, akik ruhát és ellátást kaptak, minek fejében már kizárólag az uraságoknál kellett táncolniuk. Így alakult ki minden nagy udvarnak egy saját táncos csapata, akiket már hivatásos táncosként tartottak. Nem volt más feladatuk, csak a tánc. 1540-ben Medici Katalin olasz hercegnő hozzáment II. Henrik francia királyhoz. A francia udvar hulla unalmas volt számára, s hogy felpezsdítse kicsit azt, táncosokat hozatott az apja udvarából. Alig 30 éven belül az összes nagy francia udvarnak saját táncosaik voltak, szinte kivétel nélkül mind olasz tanítómesterekkel. Csaknem 100 évre rá, 1661-ben XIV. Lajos (aki egyébként maga is kitűnően táncolt), létrehozta az első balettiskolát, Királyi Táncakadémia néven. A Napkirály név is így ragadt rá, mivel egy táncjátékban ez volt a szerepe. Az iskolával az volt a célja, hogy ne csak a gazdagok tanulhassanak táncot, hanem a szegények is. Pierre Beauchamp-aki a Napkirály udvarának kiváló balettmestere volt-, írta az első balettkönyvet, amelyben először nevezték meg, hogy mi is az a plié (térdhajlás), relévé (féltalpra emelkedés), ronde de jambe (lábkörzés), s így lett a balett nyelve a francia. Tulajdonképpen mindegy, hogy a világon hol tanultál balettet, bárhová mész, a balett nyelve nemzetközi, mert ha nem beszélsz semmilyen nyelvet sem és a balettmester azt mondja neked, hogy plié, port de bras, pas de deux, akkor is tudod mit kell tenned.
XV. Lajos sajnos már nagyon kultúra-, s főként tánc ellenes volt, s szinte 40 év alatt sikerült kiirtania Franciaországban a teljes színházi-, tánc-, és kulturális életet. Ennek az lett a következménye, hogy az összes nagy balett tanár Angliába, Dániába, Svédországba, vagy, a legtöbben Oroszországba mentek, ahol egy egész francia hegemóniát hoztak létre. Csajkovszkij és Marius Petipa francia tánctanár és koreográfus együttműködésének köszönhetően 1890-1898 közt megszületett az összes nagy tradicionális balett, például a Csipkerózsika, A hattyúk tava, A diótörő, vagy a Hamupipőke.

A 20. század első felében Vaganova orosz táncpedagógus kidolgozta az akadémikus képzést és 1945 után már az összes Szovjetuniós országban a Vaganova szisztémát tanították. Ez egy nagyon erős, nagyon kemény módszer, ugyan még ma is mindenhol ezt tanítják, azonban kicsit változtattak rajta. Korábban ugyanis az erős izomzatot tartották szép idolnak, ma már ugyanazt a teljesítményt kell egy hosszú, vékony lábú táncosnak, vagy táncosnőnek nyújtani. Ezért lett más a tréning. A Vaganova módszert kiegészíti az anatómiai ismeretek tudatos alkalmazása, a talajgyakorlat, a nyújtás, ami által a táncosok sokkal plasztikusabbak lesznek.

– Ön az összes Csajkovszkij balettben táncolt?

– Mindegyikben. Általában a karakter szólókat kaptam, mert kicsi, de technikás voltam.

– Kedvenc szerep?

– Most nagyon meg fogsz lepődni, de egy boszorkány szerep, a Baba Jaga (Mussorgsky- Egy kiállítás képei című darabjában)

– Legutálatosabb szerep?

Nos, Lia ezt nekem ugyan elárulta, de arra kért, maradjon köztünk. Bár a válasz nagyon meglepett, állom a szavam, így ez a kettőnk titka marad.

– Ön szerint mivel lehetne rávenni a mostani gyerekeket, hogy többet mozogjanak?

– Ez sajnos generációs probléma. A mostani gyerekeknek nincs könnyű dolguk, mert annyi lehetőségük van. A legdivatosabb manapság a zumba, ami általában sokkal olcsóbb, mint amennyiért én a klasszikus balettet tanítom, s persze a színvonal meg sem közelíti az enyémet. A mai gyerekek sajnos mindenbe egy kicsit belekóstolnak, legyen az sport, tánc, zene, s persze akkor semmi sem megy úgy, ahogy kellene. A szülőknek meg úgy tűnik, mindegy, milyen a színvonal, a lényeg, hogy a gyereket járassa valahova. De ez nem csak az én sorsom, mindenütt így van ez. A klasszikus balett diákjainak száma nagyon visszaesett. Tehát minden charmot és pedagógiai fogást be kell dobni, hogy a növendék hosszú távon csinálja. Vagy nagyon csábítónak kell az első balettórákat felépíteni, hogy új gyerekeket is kapjunk.

Én már 37 éve tanítok, a klasszikus balett az a fő szakirányom, de az a műfaj, amivel a gyerekek viszonylag rövid időn belül színpadra tudnak menni (hiszen ez is fontos), az a musical, amit egyébként én is táncoltam a színházban. Akik balettben ugyan még gyengék, azokat musicalben már tudom használni. A kiegészitő diszciplineket, mint az akrobatika, a jazz dance, a karaktertánc (folklore), a hip-hop, a step tánc, a musical, mi itt mind biztosítani tudjuk. Minden szakirányt professzionális színvonalon tanítunk. Ilyen sokoldalú iskola kevés van egész Németországban. 4 éves kortól kezd a ritmikus gimnasztika, 5 éves kortól táncos gimnasztika, 6 éves kortól a pre-balett, és 7 évesen értelmük és tehetségük szerint kezdődik a klasszikus balett. Kiegészítő teoretikus szakok a tánctörténelem, az anatómiai alapok és a terminológia (szaknyelv).

– Az oktatási rendszer sok szabadidőtől fosztja meg a gyerekeket. Érződik ezek hatása az Ön diákjainál is?

– Teljes mértékben. Néha úgy érzem, szélmalomharcot vívunk, mert amióta bevezették az egész napos iskolát, a gyerekeknek még kevesebb idejük maradt, mint azelőtt. Ez nagy kár, hiszen Németország mindig is híres volt az egyesületeiről és félő, hogy az egész napos iskola bevezetésével nem lesz utánpótlás. Gondold el, hogy délután, amikor egy gyerek még aktív lenne, akkor még az iskolában van. Melyik gyereket lehet este 5 vagy 6 óra után használni? Se focira, se balettre, se zenére, se semmire. De mi lesz a jövőben, ha az egyesületi élet visszaszorul? Azon is gondolkodjunk el, hogy miért volt Németországban még relatív kevés a bűnözés? Mert el voltak foglalva a gyerekek, egyesületekbe jártak és ha ezek megszűnnek, akkor a rengeteg energia negatív irányba fog lecsapódni. Nem beszélve arról, hogy így a kulturális élet sem fog fennmaradni, hiszen már most sincs elég utánpótlás.

– A tanítványai közt szokott lenni kedvence?

– Nincs (soha nem volt) kedvencem. Minden gyereket imádok, aki igyekszik! De következő alkalommal, ha bénázik, rá se nézek.

– Szigorú?

– Igen, azt mondják, nagyon szigorú vagyok. De hát nekem ez a dolgom. Lehet kivételezni, lehet mézes-mázasnak is lenni, csak annak ebben a műfajban nincs sok értelme.

Belépünk egy jelmezekkel teli gardróbba.

– Az összes kosztümöt én varrom. Nem tanultam soha, ezt is a szükség hozta. Amikor saját iskolánk lett, már nem tudtam megfizetni a jelmezeket. Különben gyerekkoromban is anyu régi ruháit szabdaltam szét magamnak. Imádom, ha egy szép anyagba csak úgy belevághatok, a maradékból meg kreálhatok valami egyedit. Egyébként azt mondják, egy kicsit a festészethez is értek.

-Mikor van minderre ideje?

-Éjszaka. Éjszaka csinálom.

-Mikor alszik?

– Azt nem szeretek. Az alvás az számomra elvesztegetett idő.

– Boldog?

– Nagyon! Világ életemben azt csináltam, amit imádok. Ez nagyon ritka manapság. A tánchoz, a varráshoz, a festészethez való tehetséget pedig Istentől kapott ajándéknak tulajdonítom. Vannak, akik életük során többféle tehetséget is kaptak. Ez a legnagyobb ajándék, amivel élni kell.

– S ha valaki nem él vele?

– Szerintem az elpocsékolt tehetség a legnagyobb bűn, mert az csak egyszer adatik.

Szerző: Schwartz Orsi