Mi történhet, ha egy börtönben arra kérjük az ott lakókat, hogy itt a festék és tessék, lehet vele bármit kezdeni. Börtönlakóink felrúgják a bödönt, hogy csak zúdul a festék, dühös színpompában úsznak a falak, fetrengenek a kékben, sárgában… Felmerül a kérdés: tekinthető ez a rombolásvágy dokumentációjának? Annak a rombolásvágynak, ami a bűnözést szüli?
Beférkőzhet-e oda a művészet, ahol azt gyógyszerrel igyekeznek helyettesíteni? Hová menjen a művészet, ha nem ide?
A mai nappal zárult az a négy napos workshop, amit Andras Veiel, világhírű német színházi és filmrendező tartott Budapesten a PanoDrama társulata és a Goethe Intézet meghívására. A közös munkálatokat megelőzte egy kevéssé szakmázós, izgalmas pódiumbeszélgetés. Ott voltunk és meghallgattuk mit gondol Veiel a dokumentarista művészetekről és a dokumentarista művész felelősségéről.
„Olyan ez, akár a szobrászat” – kezdi Veiel. A német rendező védjegye az ún. valóságalapú színház, amit kevésbé mereven valahogy így írnánk körül: mint a dokumentumfilm, csak nem film, hanem színház. Annyiban persze merész a megközelítés, hogy a két médium közt légüresnek tűnő tér tátong. A film inkább dokumentál: forog a kamera és rögzíti, amit lát. Ergo képes arra, hogy megközelítőleg úgy mutassa meg nekünk a valóságot, ahogy az a valóságban is van. Csak semmi cicoma. A színházban ez már zűrösebb terep. Például mert feltételezzük, hogy a színpadon színész áll. A színészt pedig szokás úgy definiálni, mint aki valaki másnak a bőrébe bújik. Itt akasztja össze bajszát valóság és színjátszás.
Szóval egyszeri halandó néző fejében a filmes dokumentáció elképzelhető, a színházas nehezebben. Nem cicózik azonban Veiel, felejtsük el ezt az egész humbukot, hogy a dokumentáció egy objektív igazság kendőzetlen megmutatása. Képlékenyebb anyag van a kezünkben.
Veiel munkáinak forrása tényleg a csupasz valóság: onnan merít és azt dokumentálja, azonban nem a rögzítés, a bizonyíték céljával, hanem a szembenézés lehetőségeként. Az igencsak termékeny munkásságból két, teljesen különböző, de hasonlóan társadalmi problémát bontogató projektjével érdemes szemléltetni. A német rendező egyik legnehezebb munkájaként említette azt a színházi projektet, amit palesztin és izraeli színészekkel közösen munkálkodva hoztak létre. Nagy port kavart és ebben a feszültségben a színészek szembekerülhettek saját kultúrájukkal. Hiszen egyik oldal sem volt hajlandó elfogadni, hogy „fiuk” a másik oldallal paktál egy német művészfazon ügyködésében. Veiel rámutatott, hogy éppen ezt a feszültséget, a szembenézés lehetőségét nyújtja a színházi forma. A mindenkori következő generáció számára, akiknek mindenkor van is mivel szembesülni.
Amíg azonban az előbbi projekt a kontrasztok kiélezését, a szembenállással való szembenézést tette meg tétjévé, a Der Kick (A rúgás) című darab számvetést kér. Itt Veiel egy német kisvárosban történt szélsőjobboldali gyilkosság traumáját dolgozza fel – ahol a lakosság pontosan tudta mi zajlik a színfalak mögött. A rendező egy éven át tartó kutatómunka és kameramentes interjúzást követően vitte színre a tragédiát. Meghívta előadására a falu népét, a színészekkel pedig kimondatta, a lakosság szemébe visszamondatta saját szavaikat. Veiel hangsúlyozta: nem volt vér és nem volt művér a színpadon, sem fotók a helyszínről. A kérdés éppen az volt, hogy lehet egy ennyi vérrel telt világban vér nélkül számot vetni.
A dokumentarista keselyű…Akkor sikeres a munkám, ha feleslegessé leszek.
A valóságalapú színház nem leképezni akarja a valóságot. Ugyanolyan megrendezett fikcionalitás egy mesterséges környezetben, mint bármely más színház. Azonban célja, hogy ebben a mesterséges környezetben egy autentikus folyamatot teremtsen meg: a szembenézés és a számvetés lehetőségét. Amint Veiel mondta, olyan ez a munka, akár a szobrászat. Lassú folyamat, aminek során eltávolítjuk a felesleges anyagot, hogy a helyére tehessük azt, aminek tényleg ott a helye.
