Hamar kiderül, hogy a lelkes közösség kétkezi munkájával összetákolt tánciskola, a maga rozogaságával, a szabad gondolkodás és a felszabadult öröm szimbóluma. Semmi más nem történik benne, mint hogy Jimmy elhozza például a dzsesszt, meg a harlemi táncokat, a helyiek egymásnak tanítanak éneket, rajzot, irodalmat, bokszolást. Tágítják a horizontot, békésen.
Magyarul egy művelődési házról van szó, ahol látszik, hogy az emberek törődnek egymással és nyitottak a másikra meg a világra a faluvégen túl is. Céljuk egyedül az, hogy az Isten háta mögötti hely ne legyen annyira Isten háta mögött.
A gond általában ott kezdődik, ahol csinálják. Írországban a politikai helyzet abban az időben eléggé feszült volt, a függetlenségért folytatott polgárháborúban szomszéd esett szomszédnak, csak mert máshogy látták a világot, a béke ingatag lábakon állt. De Valera miniszterelnök elég nagy hatalmat adott az egyháznak.
A helyi atyát ez bátorítja fel, mivel a külföldi tánc “lealacsonyító” a kecses ír hagyományokhoz képest, Gralton meg amúgy is egy “lázító kommunista”, aki biztos forral valamit, “ezek mind ilyenek” alapon. Könnyű kikiáltani Antikrisztusnak. Érdekes, Jimmy-ben semmi harc nincs. Nem veri az emberekbe Marx-ot, szeretettel és elfogadással fordul mások felé, még annak is hangot ad, hogy az atyát nem kéne lejáratni feljebbvalói előtt, és el kellene hívni, hogy lássa, mi folyik a házban.
Talán ha kétszer elhangzik a szájából az elvtárs szó, de nincsenek olyan politikai céljai, mint amilyeneket az ellenlábasai kívánnak rásütni, nem egy erőszakos figura, és annak ellenére, hogy nem értelmiségi, kiváló szónok és emberismerő. Barry Ward jót tett az alakjának. Nem szeretném lelőni a poént, a gyönyörű képekkel dolgozó film ijesztően aktuális kérdéseket dob fel a szabad gondolkodásról, cselekvésről, hatalomról, párbeszédről. Meg az ember életéről, hogy mi történik akkor, ha felborul az efféle egyensúly.
A Tiltott táncok november 6-án kerül a mozikba a Mozinet forgalmazásában.
ART besorolást kapott angol-ír-francia film | Történelmi |
Rendezte: Ken Loach |
Író: Paul Laverty |
Főszereplők: Barry Ward | Simone Kirby |
Szereplők: Andrew Scott | Jim Norton |
Gyártási idő: 2014 | Mozibemutató: 2014-11-06 Gyártó: Wild Bunch |
116 perc
Mind a filmben, mind a cikkben elég sok a tévedés. Jimmy Gralton az ír kommunizmus vezetője volt, tehát azt állítani, hogy „nincsenek olyan politikai céljai, mint amilyeneket az ellenlábasai kívánnak rásütni”. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Revolutionary Workers’ Groups, azaz Forradalmi Munkáscsoportok egyik vezéralakja volt, akkor a „békés” jelző is megkérdőjeleződik. Abban a törénelmi környezetben, amikor a Szovjetunió ukránok millióit éhezteti halálra, és a kommunista mozgalmak több nyugati országban erőszakos cselekményeket követnek el, természetes, hogy mind az egyház, mind a frissen megszületett, túlnyomórész hívő katolikus lakosságú Írország elutasítóan áll ezekhez a csoportosulásokhoz, beleértve annak vezetőit. Mert ha Gralton sikerrel járt volna, az bizony egy kommunista Ír Tanácsköztársaság megszületését jelentette volna, ami, saját példánkból okulva, tudjuk mit jelent igazából. Ez valahogy Ken Loachnak, és a szerzőnek is kiment a fejéből.
Kedves Bandi! Nem kérdőjelezem meg az igazadat a valódi Jimmy Graltonról, a film viszont nem a politikai oldalára teszi a hangsúlyt. Szóval tényleg lehet, hogy Ken Loach is direkt tette félre ezt a részt. Itt egy nagy történelmi jelenség kicsiben megvalósuló konfliktusa tárul fel, leginkább az egyéni emberi oldal érdekes, hogy hogyan érzi magát az egyén és a szabadsága, amikor összecsapnak a feje felett a nála erősebb politikai, egyházi áramlatok. Érzelmek szempontjából nagyon jól sikerült film ez, még ha fontos részek maradtak is ki a szereplőkről. Köszönöm, hogy szóltál.