Kőváry Zoltán, aki felfedi a zsenik titkát – Interjú

Kőváry Zoltán nevét két közegben is jól ismerik: a The Trousers zenekar énekes frontembereként és a Szegedi Tudományegyetem tanáraként. Kőváry Zoltánt a pszichológiában évek óta ugyanaz a kérdés foglalkoztatja; ő a személyiség szempontú kreativitás-kutatás egyik legjelesebb hazai és nemzetközileg is ismert képviselője. Előző könyvében, a Kreativitás és személyiségben is nagy művészek élettörténetének pszichológiájával (azaz pszichobiográfiájával foglalkozott). A frissen megjelent Pszichobiográfia című új könyve pedig még mélyebben merül el az életrajzok kutatásában. Igyekeztünk megfejteni, mi is pontosan a pszichobiográfia és, hogy miért jó, miért hasznos olyan híres művészek, mint például Dalí, Csontváry vagy Csáth Géza élettörténetének pszichológiai boncolgatása. Csak elsőre hangzik bonyolultnak, ígérem!

Mi pontosan a pszichobiográfia? Miért kezdtél el ezzel foglalkozni?

Magyar szakon kezdtem a tanulmányaimat, mindig érdekelt a művészet. Amikor pszichológus lettem, a művészetpszichológia kezdett el foglalkoztatni. Az, hogy egy adott, ismert művésznek milyen személyisége, élettörténete volt, amely egy bizonyos típusú alkotáshoz elvezette őket. Amikor doktori iskolába jártam, mindig ilyen típusú kutatásokat kezdtem el csinálni. Olyan művészekkel foglalkoztam, mint Salvador Dalí vagy Csontváry vagy Csáth Géza. Sok művész életében vannak rejtélyes, titokzatos dolgok, amik mindenkit érdekelnek. Amikor művészekkel foglalkozunk, mindig felmerül a kérdés, hogy honnan származik az ő titkuk, az ő zsenialitásuk. A pszichobiográfia pont arra keresi a választ, hogy hozzáférhető, objektív dokumentumok alapján, milyen lehetséges értelmezéseket lehet kialakítani, ami valamilyen összefüggést ki tud mutatni az élettörténetük, a személyiségük és az alkotásaik között.

A pszichobiográfia tehát segítség az irodalomértelmezésben is?

A pszichobiográfia nem a műveket akarja magyarázni, nem műértelmezésről van szó. Nem is, hogy diagnosztizáljuk ezeket a szerzőket, alkotókat. Amikor ez a műfaj kialakult a huszadik század elején, akkor még volt ilyen törekvés, hogy próbáljuk meg diagnosztizálni az illetőt a művei alapján, de ez ma már nem jellemző.

A művek megértéséhez nyilvánvalóan nagyon fontos az a kontextus, amelyben létrejönnek. Picasso is hangsúlyozta például, hogy nem csak a művet kell ismerni, hanem a művészt is és művész körülményeit is. A pszichobiográfia nem akarja kiváltani a műelemzést, viszont sok olyan kontextuális dolgot megmutat, ami fontos lehet az elemzéshez. Ez az egyetlen útja, módja, ahogy tudományosan meg lehet közelíteni ezeknek az életműveknek a lélektani hátterét. Ha nem a pszichológia csinálja meg ezeket a dolgokat, akkor mi? Azt nem hagyhatjuk, hogy dilettáns módon mások kezdjenek el félrevezető magyarázatokat kreálni. A történelem kutatásában is kérdés ez. A történészek is foglalkoznak nagy történelmi alakok életrajzával, személyiségével, de a történész ugye nem képzett pszichológusként áll hozzá, mégis sok esetben úgy tesz kijelentéseket emberek személyiségéről, hogy nincs szisztematikus pszichológiai tudása. A történelemtudomány a mai napig elutasító a pszichológiai megközelítésekkel szemben, persze ki nem mondott módon használnak belőle valamit, de jobbára véletlenszerűen és önkényesen. Ez nagyon nagy torzításokat eredményezhet.

Milyen következtetéseket lehet levonni a pszichobiográfia segítségével? Létre jön-e valami konklúzió, vagy közös pont az egyes életművek elemzése alapján?

A kreativitás megmutatja, hogyan működik általánosságban az emberi elme. A pszichobiográfia nem csak a műalkotás vagy a művészi munka személyiségi hátterét akarja megmutatni, hanem a művészeken keresztül behatol a lelki működések a legmélyebb bugyraiba is. Ezt így a legcélszerűbb kutatni. A művészek alkalmas személyek arra, hogy rajtuk keresztül a mélyebb összefüggéseket lehessen feltárni. Nem az a cél, hogy általános igazságokat lehessen felállítani. Nem arról van szó, hogy kimondjuk, hogy aki kreatív, azzal ez és ez történt mondjuk gyerekkorában. Az biztos, hogy a személyiségfejlődésnek a traumái, a halállal való szembekerülés, a betegség hatással van a kreativitásra. Ez a műfaj rokonságot mutat az esettanulmányokkal, a klinikai esettanulmányokkal, de itt alapvetően nem klinikai a kérdés. Nem a patológiára irányul a vizsgálódás.

Patológiára?

A patográfia műfaja a tizenkilencedik századból ered. A célja az, hogy kimutassa az adott személy betegségének hatását az adott ember életművére. Pertorini Rezső készített egy patográfiát Csontváryról, és azt állította, hogy Csontváry endogén pszichózistól szenvedett. Az endogén pszichózis azt jelenti, hogy a mentális zavar nem külső hatásra jött létre, hanem öröklött alapon. Szerinte Csontváry művészete leginkább ebből az endogén pszichózisból érthető meg és abból, hogy ő pszichotikusként hogyan látta a világot. Tehát a betegség hatásait akarja kimutatni az alkotásban. A pszichobiográfia viszont igyekszik elkerülni az ilyen patográfiára épülő értelmezéseket. Nem diagnosztizál, olyan motívumokat akar megmutatni, kiragadni, amely bármely ember életében előfordulhatnak. A függőséget, az identitás kérdését, személyiségfejlődést, emberi kapcsolatokat.

Az előző könyved is hasonló témájú volt, igaz?

Igen, ez a könyv az előző módszertani részének bővebb kifejtése. Magyarul keveset is lehet erről olvasni. Úgy gondoltam, hogy érdemes egy olyan könyvet írni, ami összefoglalja ezt a tudást. Az ilyen jellegű kutatások, könyvek a pszichológusképzésben is segítenek. Ha hosszú ideig elmélyülten foglalkozol valakivel, akkor megtanulod ezt a gyakorlatban is alkalmazni, tulajdonképpen a terápiában is ez történik. A szemléletet el lehet sajátítani. Az viszont nagyon érdekes, hogy az ember érzelmileg is bevonódik, amikor ilyen szinteken elmélyül egy-egy élettörténetben. Erre vigyázni is kell, hogy nehogy véletlenül olyan dolgokat vetítsél bele, amik inkább saját magadról szólnak. Van ennek egy erős önismereti hozadéka is. A másik emberen keresztül jobban megismered önmagad. Az irodalomnak is ez a célja tulajdonképpen, csak nem ennyire explicit formában, mint itt. A pszichobiográfia legfőbb erénye vagy haszna a kreativitáskutatásban van. Vagy úgy kutatod ezt a területet, hogy sok embert összehasonlítasz egy nézőpont alapján, mondjuk kérdőívekkel, vagy egyvalakit megnézel nagyon részletesen. Kiváló alkotókat nem tudsz olyan mennyiségben összegyűjteni, hogy abból statisztikát tudj készíteni. Ez egy másik megközelítésmód: az egyén mély vizsgálata. Szerintem a kreativitás személyiséghátterét csak így lehet, vagy érdemes tanulmányozni.

Mint módszer mennyire elfogadott a pszichobiográfia? Mennyire tartják ma tudományosnak ezt a műfajt?

A műfaj a pszichoanalízisból nőtt ki, a huszadik század elején. Igazán érett kutatási műfajjá csak az elmúlt évtizedekben vált. Ez egy tudománytörténeti dolog, de egy ideig a pszichobiográfiát tudománytalannak tartották. A pszichobiográfiát sokáig tudománytalannak tartották, aztán a nyolcvanas években volt egy paradigmaváltás. Bejött egy új irányzat, a narratív pszichológia, ami végül is a történetek pszichológiai jelentőségéről szól. Nagyon sok olyan dolog van az életünkben, amit csak narratív módon tudunk megközelíteni. Ilyen például a személyiségfejlődés vagy a gyász, ami csak történetszerűen mondható el. A narratív pszichológia nagyon sikeressé vált és rehabilitálta ezt a fajta megközelítést. Az elmúlt egy-két évtizedben, főleg az USA-ban elfogadottá és népszerűvé vált a pszichobiográfia.

A könyv elején említesz néhány főleg a műfaj korai formájában jellemző durva általánosítást. Te milyen tudománytalan általánosításokkal találkoztál ebben a témakörben? Milyen sztereotípiák élnek az emberekben a művészekkel, a kreativitással kapcsolatban?

Nagyon gyakran lehet arról cikkeket olvasni, hogy megtalálták, hogy ugyanaz a gén felelős a skizofréniáért, mint a művészi kreativitásért. Ezek borzasztóan leegyszerűsítő, a kérdést leprimitivizáló dolgok; ez a szemlélet visszavezethető a tizenkilencedik századig. Az olasz Lombroso akkor azt mondta például, hogy minden zseni elmebeteg volt. Ez a hit a mai napig él az emberekben. Ami érdekes még, hogy pár éve már nem csak a művészi, hanem a tudományos kreativitás pszichológiája iránt is nagyon megnőtt az érdeklődés. Pár éve jelent meg egy ilyen könyv, The Psychology of Science. Ez a könyv pszichológiai szempomtok alapján kutatja azt, hogy bizonyos tudományok kutatói milyen személyiségjegyekkel rendelkeznek, mi vitte őket az adott területre.

A könyv ajánlóját, fülszövegét egy számodra nagyon jelentős személy, Robert D. Stolorow amerikai pszichoanalitikus írta. Ezt hogy hoztad össze?

Ez úgy történt, hogy 2011-ben publikáltam angolul egy szöveget Psychobiography as a Method címmel. Ez egy módszertani cikk volt és sokat utaltam benne Robert Stolorowra, aki nekem nagy példaképem már 15 éve. Ő a modern pszichobiográfiai törekvések egyik alapfigurája, már ‘79-ben írt egy fontos könyvet, ami a pszichológiai elméletek személyes forrását tárja fel, hogy Freud és Jung például miért pont olyan pszichológiát fogalmaztak meg amilyet. Stolorow a cikk megjelenését követően írt nekem, mert látta a neten, hogy idéztem a nevét a cikkemben. Leveleztünk, én el is küldtem neki az előző könyvemet, ami persze magyarul van, de egy csomót utalok rá. Aztán egyik cikkét megjelentettük magyarul, volt egy kis tudományos együttműködés. Tavaly, amikor voltam Amerikában, Los Angelesben találkoztam is vele, ott készült ez a kép, ami a könyv hátlapján van . Azóta is kapcsolatban vagyunk egyébként, rengeteg kérdésben kikérem a véleményét, segített nekem egy ösztöndíjjal kapcsolatban, tudományos kérdéseket is meg szoktunk vitatni. Megkértem, hogy írjon egy ajánlót a könyvhöz. Nyilván nem olvasta a könyvet, de leírtam, hogy miről szól, és milyen fejezetek vannak benne.

Nem olyan régen a Librariuson megjelent két cikk egy bizonyos Bettelheim nevű pszichoanalitikus meseelemzéseiről. Mit gondolsz Bettelheim elemzéseiről, hogyan védenéd meg őt és az érveit Elég nagy felháborodást keltett a kommentelők körében az, hogy Piroska a nemi érettség útján vándorol a nagymamához, Hófehérke meséje pedig az ödipális szülői féltékenységről és szintén a szexuális érettségről szól.

Én meg nem tudom elképzelni, hogy másról szólnának. Nincsenek ártatlan mesék. A meséknek van egy szórakoztató és egy szimbolikus rétege. Ezeket a szimbolikus rétegeket, mint amire például a vörös szín utal a Piroska és a farkasban, nem szándékosan és nem is célzottan helyezik be a történetek szerzői, hanem azért mert bennük is dolgoznak a tudattalan rétegek. A pszichoanalízis egy gondolkodásmód, amellyel megpróbáljuk az ilyen történeteknek a mélyebb rétegeit, szimbolikus elemeit kiemelni és tudatosítani. Ha nézünk egy filmet, vagy olvasunk egy könyvet, az nagyon sokirányú és nagyon mély hatást tud ránk gyakorolni, pontosan azért mert önmagán túl mutató jelentéseket mozgat meg. Ezek a mélyebb jelentések általában elég univerzálisak, az emberi élet alapvető történéseire utalnak, mint a születés, szerelem, élet, halál, felnövés vagy a nemi érettség. Ez a szimbolika van jelen a mítoszokban és az álmainkban is. Azt próbálja meg Bettelheim tudatosítani, hogy ezeknek a történeteknek, olyan dimenzióik is vannak, amik az egyszerű szórakoztatáson túl a személyiségfejlődéshez is hozzájárulnak.