Nem régiben írtunk itt, a Librariuson a Bakelit Multi Art Centerben tartott The Last Anniversary (Az Utolsó Évforduló) című nem mindennapi módon, számtalan művészeti ágat és országot összeforrasztó cross over operáról. Az előadás a mindenkori rasszizmus ellen szólal fel, ezúttal az afrikaiakat érintő szegregációt téve meg témájául. A magyarországi premier kapcsán beszélgettem Berger Gyula koreográfussal: európai és afro táncművészet ötvözéséről és dél-afrikai kutatóútja során szerzett tapasztalatairól.
Berger Gyula. Fotó: Kővágó Nagy Imre, kni7.wordpress.com
A The Last Anniversary a mindenkori rasszizmus témáját dolgozza fel. Ennek jegyében több európai és egy afrikai ország művészeinek közös munkájának eredménye. Hogy született meg az előadás ötlete, illetve hogy került össze ez a kivételesen vegyes társulat?
Az Unió időről időre kiír egy pályázatot, aminek lényege, hogy olyan nemzetközi produkciók létrejöttét támogatja, ami bizonyos tagállamok és egy másik kontinens országának együttműködéséből születik. Tavaly, amikor a mi pályázatunk beadásra került, Dél-Afrika volt a partner, így uniós támogatásból, ennek a projektnek a keretein belül jött létre a mi előadásunk, a The Last Anniversary. Engem személy szerint a francia rendező, Laurent Festas keresett meg, hogy készítsem el a darab koreográfiáját. Hoztam magammal az itthoni társulatom egyik tagját, Sarlós Esztert. Számos uniós országból érkeztek még résztvevők: szlovákok voltak felelősek a látványért, a cseh partner a díszletért, görög volt a dramaturgunk, aki mellesleg Dél-Afrikában él, franciák és még sorolhatnám. Az egyetlen baj az volt, hogy roppantul kevés idő állt rendelkezésünkre közösen próbálni. Tulajdonképpen eltöltöttünk kétszer tíz napot itt Magyarországon, illetve nagyjából még egyszer ennyit Franciaországban. Sietnünk kellett, viszonylag kevés anyagi támogatás állt rendelkezésünkre ahhoz képest, hogy mindezeket a díszleteket egészen Dél-Afrikáig kellett utaztatni. Illetve az utolsó pillanatig sok minden változott a társulat összetételében is, csatlakoztak vagy éppen kiszálltak időközben emberek. Ez persze inspiratív, hiszen rengeteg különböző nézőpont és világ találkozásából született az előadás, azonban egyúttal megnehezítette az elmélyült, napi szintű közös munkát.
Nem csupán az alkotók-szereplők tekintetében, de műfajilag is roppant sokoldalú produkcióról beszélünk. Az alcím Cross Over Opera, és valóban ebben az előadásban a színpadi művészetek több ága helyt kapott: az opera mellett a musicales elemek, próza. Mi volt a szándék ezzel a koncepcióval? Koreográfusként milyen élmény volt egy zeneileg ennyire színes előadásban részt venni?
A műfajok ötvözése egyértelműen azt a célt szolgálta, hogy ebben a formában is megjelenítsük a szegregáció kérdését. Egy nemzetközi produkció, ami több kultúra találkozásáról szól – nem csupán témájában, vagy a színészek eltérő akcentusában, de zenei világában is ezt tükrözi.Én személy szerint szívesen ástam volna még mélyebbre ezen a téren, de sajnos erre idő és anyagi keretek hiányában nem igazán volt lehetőség. Nem arról van szó, hogy ennél is autentikusabbnak kellett volna lennünk. Voltak így is igazi afro elemek, amiket persze lightosabbra vettünk picit. Inkább arra gondolok, hogy szívesen láttam volna még ennél is nagyobb kavalkádot a színpadon.
Az előadás készítését megelőzően kutatott valamilyen formában az afrikai tánckultúra után?
Előző évben volt egy tizenkét napos utazásunk Dél-Afrikába. A rendező ekkor kereste fel az előadás szereplőit, az énekeseket, én pedig megismerkedhettem az ottani tánctípusokkal. A pályafutásom során én már korábban tanultam az afrot, de persze ez az idő még így is vajmi kevés volt. Ez egy óriási ország, még Dél-Afrikán belül is számtalan törzs van, akik tánckultúra hol jobban, hol kevésbé eltér egymástól. Ha belegondolunk, ez a helyzet már a magyar néptáncban is fennáll, pedig kisebb országról van szó. Itt egy roppant színes kultúráról beszélünk, amiből mi éppen most a zulut emeltük ki. 
Mik voltak azok a motívumok az afro tánc világában, amiket végül átemelt a The Last Anniversary előadásába? Mint koreográfus, mi ragadta meg leginkább a fantáziáját, hatott inspirációként?
Én az út során rajongója lettem az afro táncnak. Hihetetlenül gazdag a folklórjuk, hiszen a szó szoros értelmében mindent táncmotívumokká transzformálnak. A legegyszerűbb, hétköznapi eseményeket is mozgásformává alakítják, mint például a hajmosást, a főzést – ebből be is emeltem az előadásunk koreográfiájába. Illetve van egy érdekes sajátossága ennek a tánckultúrának, ami egyébként bizonyos szinten közös motívuma a magyar autentikus néptánccal is: a földközeliség, egy erőteljesen grounded irány. Elképesztő energiákkal csapkodják magukat, akár a betonhoz. A mozdulatok közben a táncosok kifejezetten érzik a földet lábuk alatt, prózaian megfogalmazva: az afro a földről szól. Van is a The Last Anniversarynak egy pontja, ahol ezt a földközeliséget próbáltam párhuzamosan megjeleníteni a balettel, ami pedig éppen hogy a szárnyalásról, a földtől való elrugaszkodásról szól. A szembeállítással a célom az volt, hogy kihangsúlyozzam a kontrasztot: az afrikai kultúra lentjét és a mi tánckultúránk fentjét.
(Az alábbi videóba érdemes belenézni, Berger Gyula ajánlásával. A tánctípus eredetileg a bányászok körében alakult ki, akik így szórakoztatták magukat munka közben. Néhány mozdulatot látva valóban feldereng a magyar néptánc egy-egy motívuma. Gumicsizma dance.)
Említette a különböző tradíciók keresztezését. Hogyan fogadták az európai táncosok az autentikusabb afrikai vonalat, vagy esetleg fordítva: az afrikaiak a balettot?
A dél-afrikai szereplőkkel fantasztikus volt együtt dolgozni, egyrészt mert elképesztően muzikálisak. Feltételezem ez valóban annak köszönhető, hogy egy olyan kultúrában nőttek fel, amelyben ilyen lényegi, meghatározó pozíciót tölt be a tánc. Pontosabban a mindennapi mozdulatok, a zene és a tánc kapcsolata. Így tényleg igaz, hogy a tradícióiknak köszönhetően szó szerint a vérükben van a ritmus, a táncos mozgás. Miközben a dél-afrikai szereplők döbbenetesen alkalmazkodóak voltak bármi olyan újdonsághoz, ami a mi tánckultúránknak ugyan része – mint a balett – számukra ellenben teljesen természetellenes. Azt hiszem a fekete és a fehér táncosaink közti különbség a mozgáskultúrájukban jól tükröződik az előadásban is, lehetett érezni, hogy egy fehér egyszerűen nem tudja ugyanazzal az ízzel letáncolni az autentikus afrikai mozdulatokat. Miközben ugyanezek a táncosok, mint a japán fiú és a francia lány, lenyűgöző professzionalitással röpködtek a balettos koreográfiában. 
Ha jól tudom, a dél-afrikai út során workshopokat is tartott a kinti egyetemeken. Hogyan látja a tánc helyzetét a világnak ezen a sarkán, hogyan fogadták a helyiek a számukra ismeretlen tánckultúrát?
Mi egy nagyobb városban laktunk a kint tartózkodásunk során. Ott egy helyi táncos személyében találtunk egy vezetőt, aki aztán elvitt minket a környező külvárosokba, ahol stúdión kívül ő dolgozik a saját táncosaival – azt hiszem, ezeket itthon nyomornegyedeknek hívnánk. Ilyen környezetben tartottam a workshopokat is: betonpadló, nincs ablak és nincs világítás, ahogy mosdó vagy folyóvíz sem. Hangyák viszont bőven voltak a talpunk alatt. Azonban valahogy ez hozzátartozik ott az egészhez. Mint itthon azok a kisebb, zártabb roma közösségek, akik hasonlóan fantasztikus és egyedi módon táncolnak. A dél-afrikaiak – legalábbis azok a táncosok, akikkel én dolgoztam – abszolút nyitottak, érdeklődőek voltak az újdonságok iránt. Ez egyébként ott általános irány, hiszen a jobb táncosaik megpróbálnak eljutni külföldre, világot látni és innen-onnan összeszedni a tudást, hogy aztán mindezt otthon átadhassák a többieknek. Akárcsak az előadásunk főszereplője is, aki zulu származású: hozta a maga világának a lépéseit, rengeteget segített nekem a koreográfia összeállításában.
A magyarországi bemutatót követően számos másik országban is bemutatják a turné keretein belül az előadást. Milyen fogadtatásra lehet számítani Dél-Afrikában? A darab központi témája a szegregáció, a rasszizmus.
Ez a pályázati kiírás egyik feltétele volt, hogy minden partner-országban kell legalább egyszer játszanunk a darabot. Budapest után jön Pozsony, Prága, majd hat előadás lesz Dél-Afrikában is. Előre felkészítették a társulat afrikai tagjai a többieket, hogy valami teljesen másra kell számítaniuk, mint egy európai színpadi produkció esetén. Ott a közönségkultúrához hozzátartozik a bekiabálás, a fütty, a taps – ott helyben, rögtön véleményt nyilvánítanak. Más részről pedig óvatosan is kell bánni ezzel a darabbal abban a környezetben. Bár az előadásunk nem közelíti meg radikális irányból a témát, az ott élők, akiket ez élesben érint, már megfáradtak a témától. Lassan húsz év telt el, felnövőben van egy újabb generáció, akik már nem feltétlen akarnak ezzel a kérdéssel foglalkozni. Érdekes és képlékeny helyzet ez: mi történt, mi változott a szegregáció kérdésében – egyáltalán beszélhetünk-e lényegi változásról azokhoz az elmúlt időkhöz képest? 
