Mit tegyünk, ha rém van a gyerek szobájában?

majoros_nóra

Majoros Nóra és Szabó Levente könyve, a Rém a szobádban a héten lát napvilágot a Móra Kiadónál.A szakmai és közönségbemutató apropóján Majoros Nóra íróval, Szabó Levente grafikussal és Dávid Ádám szerkesztővel beszélgettem.

Ha Nórára meg az új könyvére gondolok, egy copfos kislányt látok magam előtt, ahogy zseblámpával bevilágít az ágya alá, és málnaszörppel kínálja az ott lakó rémet…

Sz.L.: Én inkább olyan rémet képzelek el a szöveg alapján, aki megpróbál beosonni éjjel a szobába, de közben leveri a poharat az éjjeliszekrényről…

D.Á.: Azt hiszem, a valóságban mindkét elképzelés igaz lehetett: Levente rajzainak hála szinte látom magam előtt, ahogy Hrrgrrhú bénázva betoppan a copfos Nóra szobájába, aki kiváló rémreflexei miatt épp elkapja a lezuhanó málnaszörpös poharat, és az elképedt vendég büdös szájába löttyinti a tartalmát…

Nóra, megvan még a gyerekkori szobaszörnyed?

M.N.: Nincs. De laknak velem újak.

Tényleg ittál vele málnaszörp pertut?

M.N.: Nem volt túl barátságos. Inkább vért ivott és az idegeimet használta szívószálként.

D.Á.: Majdnem stimmeltek a feltételezéseink…

A könyv nagyon okosan és cseppet sem didaktikusan mutat rá, hogy attól félünk, amit nem ismerünk.  A félelem forrása az ismeretlen maga. A tartós félelem pedig a szorongás. Honnan jött a „rémes” könyv ötlete?

M.N.: Jellemzően nem én voltam a félős gyerek, hanem a húgom. Ijesztően valóságos szörnyei voltak. Láttam, ahogy ledarálják a család minden erőfeszítését. Felfalták az éjjeli lámpa fényét, a plüssállatokat, a halk zenét. Mindig szerettem volna valami olyat írni, ami segít neki, ezért rengeteget beszélgettünk arról, hogy működik a rémlátás. Ezekből a beszélgetésekből született a mese, ő volt az első, aki elolvasta, és azt mondta, jó lett. Amikor megszületett a szöveg, szándékosan úgy írtam, hogy rengeteg ponton nyitva hagytam, akkor is, ha a fejemben pontos képek peregtek. Szerettem volna, ha társul egy grafikus, aki kitölti ezeket a hiányokat, úgy, hogy más kifejezőeszközökkel és gondolkodásmóddal közelít a témához.

A szöveg egy sokkal szörnyűbb rémet sejtet, mint amit Levente megjelenít. Milyen érzés volt először látni, hogy mit művelt a rémeddel?

M.N.: Sokat egyensúlyoztunk (az illusztrátor, a képszerkesztő, az író és a szerkesztő, vagyis a Csapat), mire Hrrgrrhú (a Rém) kialakult. Szerintem nincs ellentmondás a szöveg néha erős kifejezésmódja és a rém helyenként bájos, de semmiképpen sem cuki megjelenése között. Mindenben és mindenkiben van valami félelmetes, erre apellálnak a horrorfilmek, amikor édes kisgyerekek ijesztik ki belőled a szuszt. Belső szorongásaink megláttatják velünk a másikban a rosszat, és ezért tűnik úgy néha, hogy ok nélkül félünk. A hétköznapi, a suta, a szerethető, a vicces, az ismeretlen, az ismerős, a félelmetes, a gonosz keveredik Hrrgrrhú alakjában. A szöveg inkább komorabb irányba hajlik, a kép pedig vidámabba, és így kerül egyensúlyba a könyv – így válik befogadhatóvá a gyerekek számára.

Sz.L.: Hrrgrrhú nem egy kifejezetten szeretni való figura (mint mondjuk a Szépség és a Szörnyeteg, vagy a Szörny Rt. karakterei) de esetlensége miatt remélem, hogy nem fognak félni tőle a gyerekek.

A rém bármi lehet a sötétben, ezért próbáltam annyira sokszínűen és mozgalmasan ábrázolni őt, amennyire csak lehetséges egy nyomtatott illusztrációnál. A tintapaca, illetve a pacaság kiválóan ötvözte a sötét árnyakat és az alaktalanságot.

Levente, mi volt az első gondolatod, ötleted, mikor megkaptad Nóra szövegét?

A könyv szerkesztője, Dávid Ádám keresett meg (aki korábban írt is egy kritikát a Békés Pál meséjéhez készült Lomtalanítás a Fehérlófia utcában című könyvről), hogy érdekel-e egy új gyerekkönyv karakterének megtervezése. Az illusztrált gyerekkönyvek mindig is fontosak voltak számomra, így örömmel elvállaltam a próbamunkát. Természetesen más grafikust is megkerestek, mert Nóra szövege nem könnyű, nem kifejezetten illusztrációra termett mese. A történet főhőse Hrrgrrhú, a rém, aki fekete, büdös, bibircsókos, de főleg alaktalan. Ezt nem könnyű ábrázolni. Amikor viszont elolvastam a mesét, pont ez a szabadság tetszett meg, mert egy vizuális játszóteret biztosított a grafikusnak.

Az illusztráció miatt a könyv tele lett képi poénokkal. A nevetés, a humor pedig a félelem legjobb ellenszere. Lásd a „comikulissimus” bűbájt!

M.N.: Fontos különbséget tenni a nevetés és a kinevetés között. Ezt azért tartom lényegesnek hangsúlyozni, mert a gyerekek rémei gyakran tényleg borzasztóan viccesek. Sokszor nevetünk rajtuk és viccelődünk, és azt hisszük, ez jó, mert megmutatjuk a helyzetben a humort, közben meg azt közvetítjük a gyerek felé, hogy nem vesszük komolyan a félelmét. A gyerekkori rémek komolyak, és úgy is kell hozzájuk állnunk. A „comikulissimus” bűbájt könnyű félreérteni. Tiszteletben kell tartani a rémek rémességét, és csak úgy lehet nevetni rajtuk, ahogy saját, felnőttkori kínjainkon tudunk nevetni egy-egy rázós pillanatban. Azt szeretem Levente rajzaiban, hogy úgy vannak tele poénokkal, hogy mindig ott van egy csipetnyi fekete humor vagy komorság.

Sz.L.: Mindig az ismeretlen a legfélelmetesebb. Az én értelmezésemben ez a történet abban segítene a gyerekeknek, hogy ne féljenek a sötétben az árnyaktól és az apró neszezéstől, ezen biztos nem segítene egy ijesztő főszereplő…

D.Á.: A szerkesztői munka egyik legizgalmasabb része, amikor a szöveget a szerzővel együtt átengedjük a vizualitás szakértőinek: a grafikusnak és a képszerkesztőnek. Mindig nagyot dobbant a szívem, mikor Levente újabb és újabb rémrajza érkezett a postaládámba. Addigra már szinte kívülről tudtam a szöveget (Nóra pedig a bemutatóra már teljesen fejből fogja mondani, ha jók az értesüléseim), és hangosan felnevettem egy-egy rajz láttán. Persze sok apró javításra, finomításra volt szükség, de Levente ezeket is hibátlanul megoldotta, és mindig tudott úgy csavarni egyet a kompozíciókon, hogy az eredmény letisztultabb, esendőbb, de egyben humorosabb is legyen.

Levente, képregényt is rajzolsz, és olyan felnőtt könyvborítók fűződnek a nevedhez, amik méltán adnak büszkeségre okot. Honnan az inspiráció ehhez a sokszínűséghez?

Sz.L.: Egy többoldalas kiadvány tervezésénél nekem az az egyik „teszt”, hogy amikor átpörgetem a lapokat, akkor elég izgalmas legyen, amit csak a villanások erejéig látok. Elég izgalmas legyen, hogy bele akarjak olvasni. Ehhez az oldalpárok jellegzetes színei és a dinamikájuk az egyik kulcs.

Maga az inspiráció bárhonnan jöhet, de mivel nagyon könnyű más illusztrátor hatása alá kerülni – ez egyfajta szakmai ártalom –, igyekszem más alkotói területekből inspirálódni, mint például a filmek, rajzfilmek vagy a könyvek. A lényeg, hogy a végeredmény szakmailag magas minőségű és szerethető legyen. Ez épp elég kihívás egy életre.

Gondolom, nem voltatok szokványos gyerekek. Ki volt a kedvenc mese, majd később ifjúsági regényhősötök?

M.N.: Nem szerettem az erőtlen meséket. Nekem kaland kellett és szenvedély. Királylányok és királyfik, sárkányok, boszorkányok, varázslók, indiánok, kalózok, rabszolgák, szabadságharcosok; háborúk, vadállatok, dzsungel és sarkvidék; mondák, regék – vagyis minden, amiben dráma van. Ha két hőst kell mondanom, akkor Süsü, majd a Vörös kalóz.

Sz.L.: Kedvencekből rengeteg van, mégis az egyik legfontosabb élményem, amitől rémálmaim voltak, az Fodor Sándor Csipike az óriás törpe című gyerekkönyvének rajzai, számomra a mai napig van bennük valami ijesztő. Nagyon érdekes, hogy mitől válhat félelmetessé egy illusztráció függetlenül a rajz témájától, és hogy milyen sokan nem érzik ezt a határvonalat.

D.Á.: Gyerekként mindenevő voltam, de az igazán meghatározó meseélményt – paradox módon – kamaszként kaptam, amikor az ember fia (és lánya) általában a legtávolabb kerül ettől a „cikis”, gyerekesnek gondolt műfajtól. A Szegény Dzsoni és Árnika valamennyi hőse olyan elementáris erővel hatott rám, hogy három évig küzdöttem értük a középiskolai diákszínpadon, míg megrendezhettem a történetüket. A varázslat sikerült: tucatnyi tinit sikerült rávennem, hogy újra gyerekké változzanak, és az utolsó előadásra maga Lázár Ervin is eljött. Elmondhatatlan öröm, hogy jó tíz évvel később, épp a napokban készült el Molnár Jacqueline csodálatos festményeivel a Szegény Dzsoni új kiadása, amelyet sorozatszerkesztőként én gondozhattam.

Mitől féltetek gyerekkorotokban?

M.N.: A tűztől féltem. Volt egy visszatérő rémálmom, amikor benn égek egy házban. Aztán egyszer felébredtem az álom vége előtt, és félig éberen végigpörgettem úgy, hogy kiértem a házból, mielőtt összedőlt. 6-8 éves lehetettem. Többet nem álmodtam ugyanezt. Voltak rafináltabb szörnyek is, ezekkel a bátyám nyúzott, hatalmas kreativitással. A farkasok és a heőke voltak a legmenőbbek. Leginkább akkor jöttek elő, amikor csendben kellett volna maradni, például az Operában, nyitány előtt. Nem tudtuk végigülni az előadást.

Sz.L.: Nyilván éjszaka a sötétben nem szívesen mentem ki a mosdóba, de nem emlékszem semmi konkrét dologra, amitől igazán rettegtem volna. De ahogy egyre idősebb leszek, úgy egyre több dologtól félek.

D.Á.: Mitől nem? Szerintem minden gyerek mellett folyton ott ólálkodik az a ronda félelem, és még ha látszólag olyan felhőtlenül boldogan telnek is az évei, mint ami nekem megadatott, azért az indokolt és teljesen indokolatlan parák soha nem hagyják nyugodni. Volt nekem is visszatérő rémálmom egyre meredekebb utcával, amiről annak rendje és módja szerint mindig lezuhantam; egy időben valami gonosz fickó beköltözött a fejembe, és össze-vissza parancsolgatott; na meg nem rajongtam túlzottan se a dokikért, se a Fognyűvő Manócskáért. A címszereplő sátáni vigyora annyira kikészített, hogy hosszas nyafogás után saját kezűleg dobtam ki az utcai kukába. Legalábbis így emlékszem…

rém

Szabó Levente, a könyv illusztrátora

Nóra, mitől fél most a fiad, Milán?

M.N.: Nem tudom még, Milánnak mi lesz a mumusa, de például egy csatornaszörny már lakik nálunk. Szokott vele beszélgetni a lefolyón keresztül, és néha sikerül rábeszélnem a zuhanyzásra a nagy kád vízben való pancsolás helyett, nehogy megfulladjon odalenn szerencsétlen. Azt is tudom, hogy a szörny nem mos fogat, azért büdös a szája.

Hogyan tudod feloldani az ő félelmeit és hogyan, ki oldotta fel régen a tiedet?

M.N.: A gyerekek olyanok, mintha egy párhuzamos univerzumban élnének. A felnőttek sokszor ott rontják el, hogy a saját világukban próbálják megoldani a gyerekek problémáját, és nem az övékben. Mondok egy példát. Egyetemista voltam, amikor az öcsém óvodás. Egy este valamiért borzasztóan félt, és hiába minden szokásos próbálkozás (lámpa fel, kutya az ágy mellé, racionális magyarázat stb.), nem tudták megnyugtatni. A konyhában tanultam, és kijött hozzám. Láttam a szemem sarkából, hogy már zöldül. Elpanaszolta, hogy a szobája tele van szellemekkel. Fel se néztem, csak megkérdeztem tőle, miért nem visz be magával egy paradicsomot. Elkerekedett a szeme. Mondtam neki, hogy a paradicsom magába szippantja a rossz szellemeket, aztán reggel ki kell dobni, szellemestül. A hűtőben az alsó polcon találja. Alig érte fel a hűtő fogantyúját, de megoldotta. Bevitte magával és elmúlt a félelem – csak egy paradicsom bánta. Hirtelen jött ötlet volt, de ebben a helyzetben sikerült átlépnem a másik univerzumba.

Ma persze ez nem ilyen egyszerű, mert túl sok az információs csatorna. Az sem megoldás, ha az internetet, tévét elzárom a gyerek elől, mert a közösségben akkor is találkozik vele, ráadásul a tiltott gyümölcs mindig vonzóbb. Csak az segít, ha mi, felnőttek, gyakrabban használjuk az átjárót a dimenziók között. Nincs mese, ha gondatlanok voltunk és elvesztettük az ajtó kulcsát, meg kell keresni újra.

A félelem egyébként önvédelmi, kvázi fajfenntartó mechanizmus. Szerintetek mik azok a félelmek, amiket feltétlenül fel kell oldani és mik azok, amiket nem?

M.N.: Kicsit máshogy közelíteném meg a dolgot, mert ezek azok az útvesztők, amelyekben szülőként elveszek, és pszichológusért kiáltok. Nem is az a kérdés, mit kell, és mit nem kell feloldani, hanem az, hogy mit lehet, és mit nem. Vannak olyan félelmek a gyerekekben, amiket egy öleléssel, jó ötlettel, egyéb házi praktikával fel lehet oldani, és vannak olyanok, amiket nem. Olyan félelmek, amelyek sokáig kísérnek bennünket az életünkben. Meg kell tanulni velük együtt élni. Ha vesszük a bátorságot, és megismerjük őket, akkor már sokkal kevésbé félelmetesek, és ez a fele út a megoldásig, amikor szépen elköltöznek. Vagy csak hétköznapivá válnak, mint Hrrgrrhú, és nem ijesztgetnek olyan gyakran.

Sz.L.: Mindig az ismeretlentől félünk, amire egy gyereknél az egyetlen megoldás, ha sok kötetlen beszélgetéssel és türelemmel elérjük, hogy meséljen a félelmeiről.

D.Á.: Egyetértek az előttem szólókkal. A félelem nem tréfadolog: ha krónikussá válik, szakember segítségét kell kérni. A Rém a szobádban létrejötte során is előfordult, hogy a hitelesség érdekében pszichológusért kiáltottunk, de nem szakorvosi segédanyagot adunk ki, hanem szépirodalmi igényű gyerekkönyvet. Mindenkit arra bátorítok, hogy ne féljen az ismeretlentől, hanem tartson velünk október 10-én és 11-én, hogy közösen térképezzük fel Hrrgrrhú, a házirém titkait.

Hova menjen, aki részt szeretne venni a könyv bemutatóin?

D.Á.: 10-én, pénteken 17 órától a pesti Két egér könyvesbolt (Ráday utca 20.) emeleti galériájában tartunk bemutatót a szerző és az illusztrátor írásvetítős meglepetés-performanszával, amelyet másnap 16 órától a budaiak is végigizgulhatnak a Mesemúzeumban (Döbrentei utca 15.). Kellemes borzongást kívánok mindenkinek!



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!