Az még rendben is van, hogy lát az ember egy jó filmet. Esetleg többet is, mint egyet. Bármennyire is húzzuk a szánk, hogy így hatásvadász meg úgy limonádé a filmgyártás – magyar, külföldi egy kalap alatt – mégis csak elénkbe hullik olykor egy s más. Szóval Pálfi György új filmjéről szólva nem mondhatnánk, hogy ez a tulajdonság volna a nagy dobása. Még csak nem is állíthatnánk magabiztosan, hogy ez így lenne. Másról van itt szó. Hogy valahol a tizedik percnél eljön egy pont, amikor a film kegyelmet nem ismerve beleprésel minket abba a párnás székbe. Hogy ezt aztán apró kilengésekkel ugyan, de tulajdonképpen fent is tartja a hátralevő hetven percben. Ilyen élmény már kevesebbszer adatik az egyszeri moziba járónak. Márpedig a Szabadesés valahogy így bánik a nézőjével.
Pálfi filmjével kapcsolatban sokadszorra emlegetett adalék, hogy kevés pénzből és még kevesebb idő alatt forgatták a készítők. Hogy ez mennyire látszik, avagy sem látvány és kidolgozott koncepció, filmes alaposság tekintetében, azt inkább ráhagynánk szakértőibb körökre. A filmzárlatról azonban óvatosan még mi is megjegyeznénk, hogy zavarosnak, (iskolás értelemben) összecsapottnak tetszett. Bármilyen tempósra is sikeredett azonban a film gyártása, azt a bizonyos magába szippantó csapást számunkra pont az apró részletek, mint egy párizsis szendvics közelije és a hörgő, fullasztó szuszogás, a banális hétköznapiság és a mégis mindenütt kíméletlenül egyeduralkodó szürrealitás feszültsége hozta össze. Indításként Molnár Piroska és Benedek Miklós párosa a maga balsejtelmes mindennapi ridegségével engedte, hogy elmerüljünk a nappalijukban. Méghozzá annyira, hogy csak a brutálisan ránk rontó főcímnél kaptunk észhez. Ja, igen, hiszen nem is egy, de hét filmről van szó. És mi sem természetesebb, mint hogy ha túléltünk hét emeletet, akkor kezdeni előlről. Ekkora már túl vagyunk a székbesüppedős momentumon.
A rendező a díszbemutató előtt megragadva a nézők instruálásának lehetőségét, olyan dolgokat hintett el, mint vígjáték. Humor. Nos, ne hagyjuk, hogy rendező úr behúzzon minket a csőbe. Fekete humor? Az van bőven, meg igen, valóban felnevetett a közönség is, nem egyszer. Azonban aki szórakozás reményében ül be a Szabadesés vetítésére, az naivságában melléfogott és kényelmetlenül fog mocorogni a nézőtéren. A Szabadesés tetőtől talpig felforgatja nézőjét: nem kímél, nem hagy egy levegővételnyi nyugtot sem. Elkalandozhatunk ugyan, mert a ritmusdöccenések itt-ott teret adnak a fantáziánknak. Azonban egy pillanattal később már, amikor a szemünk láttára visszatuszkolják a gyereket az anyja hasába és csótányok másznak elő a lány szájából, úgyse tudunk kívül maradni. A világ meg csak vállat von és kiáll a kocsijával. Mindebben a leghátborzongatóbb mégis az, hogy Pálfi szürreális világa még mindig ijesztően emlékeztet a magunk valóságára. Közben meg felnevetünk, nem is egyszer, hiszen mindez komédia. A Szabadesés megviseli a nézőt – ne ijedjen meg senki, hagyni kell, hogy emésszük. Annyit biztosra garantálhatunk: nem az a típusú film, amit megúszol egy tetszett per nem tetszettel.
