Amikor tegnap közzétette az MTI ezt a Sztankay István temetéséről készült fotót, lementettem, hogy mi is közöljük. De aztán mégsem tettem. Néztem a képet, és eluralkodtak rajtam az emlékeim, amitől a kép megszűnt egyszerű híranyag lenni. Rá kellett jönnöm, hogy ez az ember része az életemnek, s ahogy ez alól én sem vagyok kivétel, pont a halála ébreszt rá erre. A Bors nem csak filmemlék a korosztályomnak, de nekem például magatartáspélda is. Kisebbségben ésszel és kitartással győzni. És hát pont ő alakította ezt a figurát. Amennyire véletlen, annyira nem az. Átütött rajta a személyisége. Az a magányos és érzelmes személyiség, amit akkor értettem meg, amikor a rádiómániájáról beszélt. Mindig kell lennie a közelben egy rádiónak, hogy beszéljen az emberhez. A jó médium lényege, hogy társ legyen, és ő használta ezt. Mert nem lehet egyedül lenni. Utoljára a Déli-pályaudvar mellett találkoztam vele. Álltunk a piros lámpánál a zebra két különböző oldalán, és várakoztunk. Aztán zöld lett, és mentünk a dolgunkra. Így megy tovább a világ is. Egy kicsit áll, mint most, aztán tovább megy. Legyen béke és nyugalom a magánya.
