+ Riport

Harci kocsik az úton, friss sírok a temetőkben

harci kocsik

Hálás vagyok Enikő nyugalmáért, arra tanít, igenis van elfogadás és türelem, láthatják, hogy nem vagyok ismerős itt, mondja, és akkor megértik. (Csobánka Zsuzsa lembergi riportja)

Csobánka Zsuzsa: Csak én ülök ébren

(Lembergi levelek 4.)

Most van vége. Stílusosan a temetővel zárjuk, Párizs marad ez is, a Père-Lachaise és Kosztolányi meg a Szeptemberi áhítat. Jobbra a szememnek totális giccs, balra a lengyel vidék, az otthonos. Csak művirág, boa és többségében maratott arcok, maratott naplementébe tekintő Jézus a sírkövön, vagy egy a betonból kikacsintó elvtárs. Egyetlen Jézus van, akinél megállok, fából faragott és fülére tapasztott kézzel gubbaszt, mellette a vak angyal, a kitört szemű. A lengyeleknél hatalmas kőtömbökben a halottak. Amikor órákkal később már egyedül járom a várost, végre minden a helyére kerül, Saramagót olvasom, miután végre kiválasztom a megfelelő helyet.

Bensőmben sokan élnek, De nem tudom, ki érez, Ha érzek, és ki gondol, Ha gondolok, akármit, Mivel a hely vagyok csak, ahol akárki gondol és érez.

– olvasom Ricardo Reist, mellettem egy kislány áll meg, megfogja a szék karfáját, mosolyog, az édesanyja rászólna, de a mosolyomat meglátva megengedőbb lesz. A gyereken keresztül beszélgetünk, az apja rágyújt, én a könyv felett követem a szememmel, a falra festett fekete macska szemből néz minket.

harci kocsik

Tele van friss sírral a temető, odafele harci kocsikat látunk, rendőri felvezetéssel haladnak, hát akkor meg lehet szokni végül ezt is, a villamos és az autók közé szorulunk be, dudálnak, sürgetnek, hálás vagyok Enikő nyugalmáért, arra tanít, igenis van elfogadás és türelem, láthatják, hogy nem vagyok ismerős itt, mondja, és akkor megértik. Én azt is látom, hogy Károllyal milyen türelmesen várják, hogy elmúljon a forgalmi helyzet, Darvasival ajándékot kapunk, nem kell kínosan kifele pillantgatni az ablakon a levegőben álló kések miatt. Nincsenek is kések, lazul a dugó is, amibe keveredtünk.

Darvasi Adyról mesél, Mihályi Rozália csókjáról, hogy miként űzte, hajtotta egymást a két ember, aztán Kosztolányiról és Radákovich Máriáról, a koporsóba csempészett szerelmes levelekről, amit az utolsó szerelem, a fiatalság írt neki. Innen sok út vezet haza, de megint nagyapára gondolok, hogy mit érezhetett, amikor azt mondták, hazaengedik a bányából. Most azt hiszem, értek belőle valamit. Mit jelent hazaindulni, ha fogalmam sincs, mi az a haza, ha nem tudom, mi vár otthon, a szeptemberi nap „lángol, mint a fáklya”, Lacival csendesen ballagunk, lecsorgunk, ahogy ő mondja, a városközpontba, gesztenyéket rugdosok, balra szanatórium, akkor már Márquez bánatos kurváinál tart, és egy régi novellájába kezd, amire emlékszem én is. Hogy hogyan alszik el a nő, amikor a férfi virraszt, és hogyan mosdatja a nő a férfit, amikor az mély álomba zuhan. Az elalvás toposzairól beszélgetünk, bennem pedig az kering, hogy hogyan változik az ember: régen ébredni szerettem volna valaki mellett, elaludni, aztán annyi minden változott, lehet, hogy nincs is annál több, mint valakinek az álmát őrizni, virrasztani felette, mosdatni, hogy friss legyen reggel, aztán eltűnni, elaludni, amikor felébred, hagyni, hogy álmomban belém rúgjon, mert a szerelem őrület, a szerelem hazatérés egy olyan városba, ahol nincsenek terek. A szerelem bármi lehet.

Ha nagyapa elindult Rahóra, én most Pestre fogok, kicsiket lépek, be ne szakadjon a lábam alatt a föld, az övé a Kárpátok, az enyém a belső hegyek, de előtte még elmesélem, délután a nagy magányos csatangolás előtt megvettem az ukrán illusztrátor Hókirálynőjét, aztán Darvasitól különváltam, és bementem jó pár templomba. Nem hiszek Istenben, de Krakkóban rászoktam a templomokra, itt most érdekes dolog történt. Sanyi előző nap mondta, ha A hiányzó testben ikonokról írtam, mindenképp menjek be az örmény templomba, és mai napig nem vagyok biztos abban, jó helyre kerültem, cirill betűs szövegeket találtam csak, de szerintem ahova véletlenül betértem, az az volt. Három nő volt rajtam kívül, meg az idős asszony, a város tele esküvővel, kettő a háromból nyoszolyólány lehetett, a harmadik egyik pillanatról a másikra tűnt el. Eltelt vagy fél óra abban a sarokban, ahol ültem, amikor az idegen hangra lettem figyelmes, vasrúd, ütődés, lépések zaja. Felpattantam, és elindultam a sekrestye felé, mert az idős asszony nem volt sehol, félszegen szólongatni kezdtem, angolul bocsánatot kérve, mert a kapu csukva volt, a nőnek pedig hűlt helye.
Bezártak egy templomba, üzentem Pestre, Bezárt a bánya, üzenhette nagyapa. Drága Jolán stop holnap érkezem stop. Aztán a szünet, az üres lapok, a toluló vér, a fülben dübörgő nyomás, mert nem lehet tudni, mi van otthon. „Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az…?”

harci kocsik

A fotók Csobánka Zsuzsa saját felvételei

Nagyapám hazajutott. Pár hónapja hiába szólítottam meg az egyetlen élő rokont, nagyapám testvérét, nem akart beszélni róla. Egy-két kép maradt fenn, nagyapám középen vastag csíkban őszülő hajára emlékszem, aztán a családi legendákra, hogy a bányában összeszedett reumára félrekezelték. Látom a tükörben, én szálanként őszülök, talán ez akkor a boldogság. Útban lehetett, és azért, mondogatják azóta is. De azt hiszem, most végre egészen mást jelent nekem „útban lenni”. Arra gondolok, hogy talán mindez így volt rendben. A negyedik kávét a zsidó étteremben ittam, török volt, hogy stílszerű legyen. Előttem hangosan kacagtak, incselkedtek a tegnapi pincérünkkel, mögöttem fiatal lányok kezdtek el táncolni, mire a teraszon ülők, sárga karszalaggal (bookforum) a kezükön tapsolni kezdtek. Megvan a nevetés, amit kerestem, az ölemben Ricardo Reis.

A Duna híd, szólt a fesztivál szlogenje, összeköt, és partokat álmodik, hogy van mire figyelni. Van hol megállni, a hídközépen éjszaka, nézve a tintafekete vizet. Ahogy egyikünk mondta, hatalmasat káromkodva a temetőben, hogy ha Ő odafönn van, és tud mindent, akkor sincs ez jól így. Szóval dühösnek lenni, elindulni a fa felé, hogy számon kérjem azokon a süket füleken a csöndet, a hallgatást, aztán elcsendesedni, megköszönni, hogy magamra hagyott ebben a városban. Mert jobban tudta nálam, hogy mire volt szükségem. Megyek haza.

Előző részek:

Valamit kell a halottak testével kezdeni

Háttal állj, ha lőnek!

Lincselés a lembergi villamoson

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top