Gyakran átfut az agyamon, hogy mennyire jó lenne, ha a színészek valóban öregednének a filmekben és nem csak a sminkmesterek öregítenék őket. Richard Linklater valami ilyesmire vállalkozott még 2002-ben, amikor néhány szereplőt kezdett el filmezni. Jó szokását megtartotta majdnem 12 éven keresztül, most pedig itt a végeredmény: a magyar mozikban is látható a Sráckor (Boyhood).
Linklater nem először kísérletezik az idővel: elég a Mielőtt felkel a Nap/Mielőtt lemegy a Nap/Mielőtt éjfélt üt az óra-trilógiára gondolni. Ugyanakkor a játékidővel eddig még nem játszott túl nagyot a rendező, most viszont az összegyűlt anyagot 165 percben sikerült összefoglalni. Ez egy kicsit sok.
Egy kicsit sok, mert a Sráckornak konkrét története nem igazán van: az összetartó erő a felcseperedő főszereplő, Mason (Ellar Coltrane) és kisebb részben nővére, Samantha (Lorelei Linklater). Szüleik már nincsenek együtt, apjuk a Linklater-filmekben gyakran feltűnő Ethan Hawke, aki általában a gyermekeitől több száz mérfölddel arrébb keresi önmagát; anyjuk (Patricia Arquette) pedig kétségbeesetten próbál férjet fogni magának, de pszichológus létére különös érzékkel találja meg a depresszióra és alkoholizmusra hajlamos férfiakat.
A legnagyobb kérdés végig az, hogy mi lesz ebből a kísérletből: heroikus vállalkozás marad, vagy egy igazi nagybetűs filmmé lesz a Sráckor. Az első félóra nem igazán működik, a film tempóját is szoknunk kell, ugyanis az idő egészen gyakran, nagyjából néhány percenként ugrik előre. Különös módon a film a közepe táján lesz a legjobb: a cselekményszálak is akkor kezdenek megelevenedni és végre Mason is hús-vér tinédzserként kezd viselkedni, ahogyan a kényelemérzete megszűnik.
A film Mason iskolakezdésétől az egyetemi gólyaságig tart, ezalatt Mason számtalan trendbe, barátba, költözésbe és hobbiba fut bele. Érdekes az anya karaktere, aki valahogy sok szituációban meglehetősen önző módon viselkedik: mintha nem is a gyerek érdekében cselekedne, hanem a külvilág felé akarná a gyermeknevelés látszatát fenntartani. Az apa, Ethan Hawke figurája más tészta: ő láthatóan szeretné gyermekeit nevelni, csak egyszerűen alkatilag alkalmatlan rá. Amikorra benő a feje lánya, addigra már Masonék szinte felnőttek, így kénytelen egy újszülöttel bizonyítani saját magának és ex-feleségének, hogy képes felelősségteljes apaként viselkedni.
Ezzel az igazán érdekes karakterek el is fogytak: a Sráckor valóban csak úgy tud közelíteni a való élethez, hogy annak sekélységére és kiüresedettségére fókuszál. Nincsenek nagy beszélgetések (csak Mason szeretné őket annak érezni), nincsenek nagy pillanatok (lásd Mason lapos családi eseményei: születésnap, ballagás), a nagy barátok is hiányoznak és nincsenek nagy szerelmek sem.
Így ha valaki ebben a filmben valamiféle életrevalót, tanulságot, vagy útmutatást talál, az bizony benézte a házszámot. A Sráckort a helyén kell kezelni: a film egy rendkívül érdekes kísérlet, Linklater pályájának egyik valóban fontos állomása, de a könnyes szemű kritikusokból azért érdemes gyököt vonni.
Sráckor filmdalok magyarul: http://iloveyouso.blog.hu
Bocs! Aki írta ezt a kritikát még valószínűleg nem élt eleget. Ötvenháromévesen, két gyerek felnevelése után én egy kicsit másként látom ezt a filmet. Nagyon valósághű és rengeteg dolog visszaköszön abból amit átéltem.
Ezen túl a legnagyobb erénye a valós „vidéki” amerikai élet bemutatása. Zseniális.
Hát aki ezt a kritikát írta, annak bizony lesznek még gondjai az életben és ideje lenne alaposan magába nézni. Nem arról van szó, hogy valakinek tetszik-e az alkotás vagy sem, a cikk szerzőjének úgy látszik nem sikerült megértenie a film mondanivalóját. Hiszen van neki, nem is kevés, ahogyan útmutatása is! Csak meg kell tanulni kicsit elszakadni a képkockáktól. Csodálatos film!