A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója és a Hibaista Klub közös kiállításának megnyitóján nem volt egyszerű csak úgy, naivan szemlélődni. A fiatal művészetet övező érdeklődés közepette kihívás volt egyáltalán borkilöttyintés-mentesen képtől képig manőverezni a tömegben. Azonban ha már ilyen küzdelmesen hozzáférkőztem a lényeghez, érdemesnek is tűnt egy kis időt adni a helyzetnek.
Az Arcok-testek: lenyomatok és átiratok képeinek fotó-elméletezős játékai ezúttal ugyanis (ritka alkalom) inkább bevontak, töprengésre késztettek, mintsem elijesztettek. Az alaptémában még nem volna semmi újdonság: arcok és a testek ábrázolása. Ehhez adta a pluszt többek között a Hibaista Klub szokatlan nézőpontja. A művészeti csoport, amint hirdeti magát, „könnyed, hibaalapú fotográfiai kísérleteket, történéseket” dokumentál. Hol a véletlennek, hol az alkotói szándéknak engedve, a technikai értelemben egészséges képeket bátran kiszolgáltatja a technikai értelemben vett baki hatalmának. Majd lesi, hogy mi lesz az eredmény.
Schumann Bianka Pont. Képforrás: ffs.hu
A fotográfia, mint már jó ideje létező technika per művészet tulajdonképpen egyetlen dologban tér el minden mástól: az objektivitásban. A fotó lenyomat. Eredetileg legnagyobb erénye, hogy precíz, tökéletes képmása a valóságnak. Eredetileg. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy egy fotó akart vagy akaratlan roncsolódása során melyik az a pont, amikor egy kép már elvesztette ezt az utánozhatatlan erényét? Tehát ha egy képen felismerhetetlen vagyok, akkor (elengedve a fantáziánk): ettől még az ott én vagyok, vagy már valaki más? (Ki?) Schüller Judit Flóra ID című munkája számomra éppen ezt a kérdéskört feszegette. Alkotásában addig rongálta ismeretlen személyek igazolványképeit, amíg a fotó már elvesztette eredeti funkcióját. Arcképek helyett kóddá roncsolt, vonásaiktól megfosztott arcfoltok jöttek létre, amelyekből már emberi tekintettel nem, csak technikai segítséggel lehet bármiféle személyazonosságot előidézni.
Schüller Éva Judit ID. Képforrás: ffs.hu
Tizenkét művész mutatta be munkáit: tizenkét eltérő nézőpont művészi reflektálása a fotográfia médiuma adta lehetőségekre, a testi ábrázolás, felismerhetőség és felismerhetetlenség terén. A hibaista szemlélet mellett ott volt például, egy másik megközelítést képviselve Regős Benedek alkotása. A Simulacrum a vakok számára készített bőrszerű szilikongumival bevont, letapintható arcmások és a hagyományos arckép, az emberi érzékelés és a különböző médiumok közti kapcsolatra fókuszál. Vajon úgy működik-e számunkra a kétdimenziós fotográfia, mint a vakok számára ezek a háromdimenziós arclenyomatok?
Regős Benedek Simulacrum. Képforrás: ffs.hu
A valóság leképezésének és képrongálással való eltorzításának-elszépítésének egy másik lehetőségét érintette Szántói Lilla munkája, (A) címmel: nyomhagyás és a nyom eltüntetése. Képei annak a folyamatnak a lépcsőfokait mutatják be, ahogy egy testi hiba – anyajegy, vagy egy sebhely – semmivé válik a képi hiba, a fotó technikai rombolásának segítségével.
Szántói Lilla (A). Képforrás: ffs.hu
A kiállítótérben többséget képviselő, tudatos hiba-beavatkozások helyett nekünk legtöbbször a klasszikus véletlenhez van szerencsénk, Sprenc Balázs munkái ebből a szempontból is kitűntek a kiállításon. Fade to Black című sorozata azt a természetes, mégis a fotográfia szempontjából szokatlan folyamatot mutatja be, ahogyan egy bizonyos polaroid képfajta reagál az idő múlására. Ennek a polaroid-típusnak különlegessége, hogy elkészültét követően körülbelül egy nap alatt teljesen elsötétedik.
Sprenc Balázs Fade to Black. Képforrás: ffs.hu
