+ Képzőművészet

Mintha Tarkovszkij Zónájába lépnél

Ha fulladni, szorongani szeretnél egy óvóhely-szerű pincében, látogasd meg Horváth Dániel és Lapos László közös kiállítását a Latarkában!

Hosszú időbe telt mire rájöttem, hogy a vörös gombóc a falon valójában az én hajam, hiszen éppen a vetítővel összekötött kamerának fordítottam hátat.

Horváth Dániel és Lapos László kiállítása: Az aszkézis szigetei, a Platán Galéria alatt megbújó pincében, a Latarkában.

Horváth Dániel Essl- és Esterházy-díjas, valamint Derkovits-ösztöndíjas festőművész, vad kísérletező: a festmények mellett videómunkákkal, objektekkel és fotóval is foglalkozik. Lapos László végzettségét tekintve szintén festő, de filmet, weboldalakat is készít, fotózik, grafikai munkái is vannak.

A két fiatal képzőművész összedugta a fejét, és installációikkal létrehoztak egy furcsa, szürreálisan nyomasztó világot.

Fotó: A Latarka Facebook oldala

Fotó: A Latarka Facebook oldala

A Latarka pincehelyisége talán önmagában is kissé félelmetes: egy óvóhelyre emlékeztet és vélhetően az is. A kiállítás idejére sötétbe borult a pince, szinte csak az installációkhoz használt fények nyújtottak világosságot. A pince tömve volt, az alkotásokhoz nehezen, szinte sorban állva lehetett csak hozzáférni. Olyanok voltunk tényleg, mint akik ide menekültek, mint akik csak itt vannak biztonságban.

Az első (nagy installáción belüli) installáció, melyhez odaléptem, odafértem, egy hevenyészett (fából amorf módon összetákolt) faliújság-szerű állvány volt, teleaggatva mindenféle kinyomtatott fotóval, helyenként üres A/4-es lapokkal.

DSCF1032

Fotó: Benedek Leila

DSCF1036

Fotó: Benedek Leila

DSCF1033

Fotó: Benedek Leila

Erről a furcsaságról azonban hamar elterelte a figyelmem egy vetítés a fal másik oldalán. Hosszú időbe telt mire rájöttem, hogy a vörös gombóc a falon valójában az én hajam, hiszen éppen a vetítővel összekötött kamerának fordítottam hátat. A vetítős falon mindemellett még egy tükröződő tálca is lógott, hogy még véletlenül se maradjon ki senki a játékból.

DSCF1022

Fotó: Benedek Leila

A pincében egy folyosó vezetett további terekbe. Igyekeztem átverekedni magam a tömegen; további három hasonlóan furcsa installáció fogadott. Az egyik egy paraván mögött felaggatott boxzsák lehetett, beljebb a faliújsághoz hasonló fából készült tákolmány, mely antennákra hasonlított, az antennán villogó biciklilámpácskák pislákoltak.

DSCF1016

Fotó: Benedek Leila

DSCF1018

Fotó: Benedek Leila

Mindeközben végig furcsa, egy rádió gerjedésére emlékeztető hang szólt minden teremben, őrjítő frekvencián.

DSCF1027

Fotó: Benedek Leila

Éreztem, hogy ez így egyben nekem sok lesz, így visszamentem a bejárahoz, hogy elölről kezdjem a bogarászást, és az értelmezést. Észrevettem, hogy egy igen fontos elemet kihagytam az első utam során. A faliújság mellett egy asztalon egy televízió és egy régi faxgép állt, benne az egyetlen a kiállítás értelmezéséhez segítséget nyújtó elemmel: egy írással.

Utazás a lélek középpontja felé…

Évekkel ezelőtt kezdtünk el Tarkovszkijról beszélgetni. Mindkettőnket elvarázsolt a szimbólumokkal teli világa, bár inkább éreztük, mint értettük, hogy miről is szólnak a filmjei. A lassúság, ami a lélekhez szól rajongással töltött el bennünket. (…) Mikor körülbelül egy éve eltűnt Erőss Zsolt és társa Kancsendzungán – elkezdtünk újra beszélgetni a határátlépések pszichológiájáról. Olyan helyzetekről, melyek valamilyen asztétikus állapot következményeiként lehetnek az ember sajátjai (…).

Hát persze! Innen kellett volna kezdenem az egész barangolást. A kiállítás hangulata valóban a Sztalker világát idézte fel.

A Zónában az egyenes út nem a legrövidebb. Minél hosszabb, annál kevésbé kockázatos (…) Az út hol sima, hol meg összekuszálódik. Ilyen a Zóna. Hihetnénk azt is, hogy szeszélyes, pedig minden pillanatban a mi állapotunk szerint változik.

sztalker 3.

Fotó: galaktika.hu

Az, hogy végre találtam egy nyomot, örömmel töltött el, de ebben a pillanatban a kiállítás másik feléről egy rövid tapsot hallottam. Az lehetett a megnyitó. Igyekeztem a taps origójához jutni, de mire odaértem, a megnyitónak vége is lett. A szervezés ebből a szempontból teljes mértékben nullás osztályzatot érdemel.

A kiállítás maga pedig véleményem szerint csakis egy nagy egészben értékelhető. Nem tudom külön-külön értékelni az alkotásokat, nem is jelölték, hogy az egyes alkotásokat éppen melyik művész készítette. Nem tudtam szeretni az összetákolt faliújságot önmagában, de felhasználhattam, mint egy térképet, vagy útmutatást a többi installációhoz.

A Tarkovszkij-féle világ azonban teljes mértékben megelevenedett. Ha ez lett volna az egyetlen cél, valószínűleg hevesen veregetném az alkotók vállát. Fél óra után késztetést éreztem arra, hogy mindent hátrahagyva kimeneküljek a pincéből. Szorongtam, frusztrált a tömeg, frusztráltak a hangok és a sötét, a furcsán villogó fények, a falon néha megpillantott önmagam.

Ha fulladni, szorongani szeretnél egy óvóhely-szerű pincében (és miért ne szeretnél), látogasd meg Horváth Dániel és Lapos László  közös kiállítását a Latarkában, csak előtte mindenéppen nézd meg, vagy nézd újra a Sztalkert!

A kiállítás még szeptember 19-ig megtekinthető.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top