35 évvel ezelőtt jelent meg Gary Numan főműve, a The Pleasure Principle. A szintetizátorokba beleszerelmesedő Numan munkássága nemcsak az elektronikus zene rajongóinak, hanem az öntörvényű popzenészek számára is etalon lett; a The Pleasure Principle pedig szerepel az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című könyvben is.
1979 nagy év volt Gary Numan számára: pályafutásának két legfontosabb lemeze is ebben az évben jelent meg, ezeken volt két legnagyobb slágere is. Az 1979 elején megjelent Replicas lemez még Gary Numan zenekarának neve alatt jelent meg (Gary Numan & The Tubeway Army) és ezen szerepelt az ‘Are Friends Electric?’ című dal, ami hatalmas siker lett.
Ezek a korai dalaim mind a félreértettségről és a magányról szólnak. Tinédzserként a szüleim pszichiátriára vittek, ahol gyógyszeres kezelést kaptam. Asperger-szindrómám volt és másképpen láttam a világot. A sci-fi irodalomba menekültem: Philip K. Dick és J.G. Ballard voltak a kedvenceim. Akkoriban novellákat írtam arról, hogy milyen lesz London 30 év múlva – ez volt a dalok ihletforrása. Ez a szám konkrétan egy robotprostituáltról szól: listavezető lett a dal, de senki nem tudta, hogy erről van benne szó.
– nyilatozta a dalról Gary Numan a Guardiannek. Ez a dal volt az első nagy sikert arató new wave kislemez, ami már jelezte, hogy az új évtizedben a punkot a szintetizátorok kora váltja fel.
A folytatásra nem kellett sokat várni: 1979 őszén megjelent a The Pleasure Principle és a világsikert arató Cars kislemez. Ezek a lemezek már a saját neve alatt jelentek meg, de ebben semmi meglepő nincs – a Tubeway Army idején is Numan volt a sztár, a többieket pedig igazából csak formálisan fokozta le a kísérőzenekar szerepére, ők később aztán módszeresen kikoptak az énekes mellől.
A lemezt sokan a Cars című dallal azonosítják, ezt a számot egyébként egy londoni incidens inspirálta: Numan összekülönbözött néhány emberrel a forgalomban, akik ki akarták szedni a kocsiból, ő viszont magára zárta azt és tovább hajtott. Így született meg a dal ötlete, Numan azt mondta az autókról: „Olyan, mintha lenne egy négykerekű saját birodalmad.” A The Pleasure Principle másik nagy sikere a Complex című kislemez volt, amely a legelső elektronikus balladák egyike.
Numan a gitároknak az emlékét is el akarta felejteni: már a Replicas lemezen is az elidegenedett hangulatot árasztó szintetizátorokon volt a hangsúly, a The Pleasure Principle lemezen pedig már csak basszusgitár van, gitár egyáltalán nincs. Ugyanakkor Gary Numan rengeteget piszmogott a szintetizátor hangzásával: mindenféle effekteken keresztül játszotta át a hangot, hogy minél furább hangulata legyen. Nagyszabású kísérlet volt a The Pleasure Principle és Numan mérnöki pontossággal adagolta a hozzávalókat: menetelő basszus, szenvtelen ének, szintetizátoros vonósok. Tényleg olyan érzése van az embernek, mintha Dick egyik regényében sétálgatna.
A korabeli sajtó nem lelkesedett osztatlanul, így például a New Musical Express mindössze egy langyos kritikát közölt csak a lemezről. Persze mára már felülvizsgálták az álláspontjukat és azóta többször is a korszak klasszikus lemezeként hivatkoztak a lemezre. Addig is a lemez hírét az album őszinte rajongói tartották életben: így például Trent Reznor, aki rendszeresen legnagyobb hatása között emlegeti Numant és pár éve még a színpadon is vendégül látta őt; vagy éppen az ipari metálban utazó Fear Factory dolgozta fel a lemez slágerét.
Gary Numan a The Pleasure Principle sikerét követően 1980-ban adta ki a szintén listavezető Telekon című lemezét, ezzel lezárva az ún. gép-trilógiát, amelyik a Replicas albummal kezdődött. Ami ezután jön Numan karrierjében, legalább ennyire érdekes, de már egy másik történet.
A lemez itt végighallgatható:
