+ Irodalom

Népmese a legolcsóbb fröccsről – Interjú Czinki Ferenccel

Czinki Ferenc megírta szülővárosa, Székesfehérvár kocsmáit – kis közösségek menedékei, az előző rendszerből maradtak itt.

Az irodalom régóta kötődik ezer szállal a kocsmák világához, Czinki Ferenc első, Egy kocsma város című könyve ettől függetlenül új színekkel gazdagítja ezt a kapcsolatot. Helyi (székesfehérvári) kötődése ellenére a történetek játszódhatnának szinte bármelyik kisebb-nagyobb magyar, vagy akár más kelet-közép-európai város kocsmájában, olyan városrészek vendéglátóhelyein, ahol az előző rendszer ma is látható nyomokat hagyott. Sok minden eltűnt, ami a szocializmushoz köthető, de a kiskocsmák megmaradtak. A szerző tavasszal Budapesten, a Roham Bárban tartott felolvasóesetet, én azóta vártam a kötet megjelenését, és nem voltam vele egyedül. A József Attila Kör balatonszemesi táborában tartott könyvbemutató után ültünk le beszélgetni – természetesen egy kiskocsma teraszán.

Pont jókor, nem sokkal krakkói útja előtt, így szóba kerül közös szerelmünk, Lengyelország, de a Kelet mellett gondolatban kalandozunk Nyugaton és Délen, meg természetesen itthon, a fővárosban és vidéken. A múltban is, mert az író, újságíró, “kocsmológus” Czinkit a kocsmák bemutatásán keresztül a kisközösségek múltjának újratermelődése érdekli. Nem maradhat ki a beszélgetésből Székesfehérvár legolcsóbb fröccse sem, amelyről az említett budapesti felolvasóesten és a JAK-táborban, a könyvbemutatón is esett szó. Utóbbi eseményen az alkalmi moderátor, Cserna-Szabó András sok mindent kérdezett és mesélt, így félek is egy kicsit, hogyan lesz ebből épkézláb beszélgetés, de Czinki Feri hálás interjúalany. A könyv pedig egészen friss, ő közvetlenül a bemutató előtt, én az interjú után vehetem kézbe. Egészen kicsi, de sok minden belefér.

Csak az otthoni kocsmák világa érdekel ennyire, vagy más városban, más országban sörözgetve is érnek olyan ingerek, mint Székesfehérváron?

Persze, máshol is van ilyen, de az érdeklődésem inkább Kelet- vagy Kelet-Közép-Európára korlátozódik. Itt található az a kocsmatípus, ami engem érdekel. Pozsonyban voltam ösztöndíjjal májusban, és ott fedeztem fel hasonló helyszíneket. De jártam Szófiában is, Krakkó pedig az egyik kedvenc városom, nemcsak a térségben, de az egész világon. Ez a vidék érdekel alapvetően, itt találom meg azt a típusú, rövid történelmi múlttal rendelkező helyeket, amelyikkel foglalkozni tudok. Persze vannak más helyszínek is, voltunk például Cipruson tavaly télen, és ott is nagyon jó helyeket találtam.

Az egy kocsma város bemutatója a JAK-táborban

Az egy kocsma város bemutatója a JAK-táborban

Lengyelországban vagy Csehországban én is tapasztaltam, hogy hasonló a kocsmakultúra, mint nálunk, máshol viszont mintha sterilebb lenne. Ezek szerint Te is hiányolod a nyugati országokból ezt keleti életérzést?

Persze, bár mindig vannak kivételek. Például Bécs belvárosában is jártam hasonló kiskocsmában, de nagyjából tizenéves korom óta egyre kevésbé vonz a nyugat-európai vidék. A főiskolás éveim alatt inkább kezdtem Keletre és Délre utazni, minél többet. Ennek anyagi okai is voltak, de aztán rájöttem, hogy a Nyugat egyre kevésbé érdekel. Amit én kutatok, az a kelet-európai térség, ahol volt szocialista rezsim, tervgazdaság. Ennek utórezgései érezhetők a kocsmákban ma is. Ez foglalkoztat. Nyugat-Európában ez a típus nincs meg, vagy megvan, de máshogy.

Ezekben a típusú kiskocsmákban, külvárosi, lakótelepi kocsmákban érzed jól magad, de mi a helyzet a divatos budapesti romkocsmákkal? Vagy a kevésbé felkapott helyekkel, a külső kerületek, mondjuk Zugló vagy Csepel vendéglátóegységeivel?

Meg fogsz lepődni: volt olyan fehérvári kocsma (és erről olvashatsz is majd a könyvben), ami megtévesztésig hasonlít egy budapesti romkocsmára, csak éppen nem kellett megtervezni a dizájnt. Ugyanazok a terítők, ugyanazok a bútorok, de ami Budapesten több hónap munkája, az Fehérváron eleve olyan volt – nem kellett semmit hozzátenni. De a kérdésedre válaszolva Budapest nekem túl nagy falat, és kevésbé is érdekel. Oláh Gergely Máté, aki a fotók nagy részét csinált a könyvhöz, nagy Budapest-szakértő. Évek óta próbál engem elvinni mindenféle budapesti helyszínekre. Én készséggel elmegyek vele, de nem tudom feldolgozni őket. Nekem ez sok, kisebb helyeken érzem jól magam. Gergő profi ezekben a budapesti helyszínekben, mindent tud, úgy érzem, nekem ezzel nincs is feladatom. Ez az ő dolga, én pedig a kisebb, vidéki, periférián lévő helyekkel foglalkozom.

Egy kocsma város

Egy kocsma város

Én is szeretem az ilyen helyeket, például mostani lakóhelyemen, Zuglóban is szívesen fedezek fel újakat, egy-egy kiskocsmába lépve néha mégis úgy érzem, hogy idegen vagyok. Ezeken a helyeken családias a hangulat, általában csak egy-egy háztömb lakói járnak le fröccsözni, akik régóta ismerik egymást. Téged zavar, ha idegenként néznek rád?

Nem akarom dicsérni magam, de én vagyok a tökéletes vendég: keveset beszélek, alkalmazkodom, és el tudok tűnni egy pillanat alatt. Nem is veszik észre, hogy ott vagyok. Elbújok valahol hátul. Ez addig működik, amíg titkos riportot csinálok. De ha megtudják, hogy ezzel foglalkozom, nyílt lesz kommunikáció, elkezdünk beszélgetni. A lakóhelyemhez legközelebbi kocsma, amint a vendégek megtudták, hogy miről írok, rögtön megszűnt létezni, mint alapanyag. Jöttek a sztorik, amiket elvileg fel tudnék dolgozni, de valójában nem tudok. Nem ment az eltűnés, mert mindig benne volt az emberek fejében, hogy mivel foglalkozom, emiatt állandó párbeszédben álltak velem. Van bennük egy félelem, hogy hú, ezt semmiképpen ne írd meg! De amikor ezt mondják, az jellemzően egy teljesen érdektelen történet. Amire viszont nem figyelnek, vagy amire nem hívják fel a figyelmemet, amik csak úgy elhangzanak, kisebb sztorik, azok tök jók. Tehát amitől félnek, nehogy megírjam, az jellemzően használhatatlan.

Görcsölnek, amikor elmesélik?

Nyilván a félelmeik jönnek elő, hogy ha ez megjelenne az újságban, abból baj lenne. De valójában ezek nem izgalmas történetek. Nem is szoktam teljes történeteket átvenni az emberektől. Tisztázzuk, hogy műfaji szempontból ez fikció. Nem arról van szó, hogy lemegyek egy helyre, és a szegény, elesett emberek életét és történeteit megírom, kiadom és meggazdagszom belőle. Mondatok, apró helyzetek vannak csak, amiket felhasználok ezekből. A többi nagyrészt fikció.

Egy helyszín hány alkalmat igényel? Hányszor kell elmenned egy kocsmába, hogy meg tudd írni?

Alapvetően kettőt: körülnézés és fotózás. De ebben a könyvben a szülővárosom helyeit írtam meg, amiket valamennyire ismertem, mielőtt nekiálltam volna foglalkozni velük. Tudtam róla, hogy léteznek. Azzal kezdtem el foglalkozni, az volt az én személyes feladatom ezzel a könyvvel, hogy hogyan lehet felfejteni egy várost a városrészei, külvárosi területei, kocsmái által. Hogyan lehet felépíteni saját helyedet, egy várost a térkép szélén levő pontjai alapján.

Hány fehérvári kocsmában fordultál meg?

Fogalmam sincs. Minden városnak vannak olyan részei, ahol kinyit vagy bezár egy kocsma. Kertvárosi övezetek, ahol fel sem tűnik, hogy van ott egy hely, mert csak a helyiek tudnak róla. Nem voltam mindegyikben.

A legendás legolcsóbb fröccs mennyibe került?

Nem emlékszem az összegre. Hárman csináltuk, a legolcsóbb helyen annyiba került három fröccs, mint máshol egy. Népmesei történet alakult ki ebből: Oláh Gergő volt az egyik, akivel ezt a túrát csináltuk, és kiderült, hogy a legolcsóbb fröccs ott volt, ahol ő lakik. A lakóhelye melletti kocsmában. Bejártuk az egész várost, mire megtudtuk, hogy csak oda kellett volna mennünk, ahol egyébként is vagyunk.

Czinki Ferenc 1

Czinki Ferenc Balatonszemesen

Színdarabot rendezel, zenés irodalmi esteket szervezel, újságot írsz. Ez az első könyved. Mindig is szerettél volna prózát írni és kimondottan ezzel a témával foglalkozni, vagy véletlenszerűen jött az  ötlet?

Mindig a kisebb egységekben érzem jól magam. Ha próza, akkor is tárcában, ha könyv, kisebb kiadványban, füzetben szeretek gondolkodni. Amikor ez a néhány fehérvári tárca összeállt, és elkészültek hozzá a fotók, úgy gondoltam, ezeket füzetben lenne jó kiadni. Ha lesz rá kiadó, megcsináljuk, ha nem, akkor nem. Tehát nem volt bennem ez a prózaírói kötetkényszer, hogy nekem márpedig könyv kell. Szerencsére jött a József Attila Kör és Gaborják Ádám elnök, aki maximálisan mellém állt, és szabad kezet adott. Így lett ebből könyv. Alapvetően mindig kis projektekben gondolkodom. Ha lesz következő kötetem, az is ilyen kicsi, zsebben hordható, kényelmes, kompakt kiadvány lesz. Fotókkal, grafikákkal. Dunajcsik Mátyás könyvében, a Balbec Beachben van egy köszönetnyilvánítás, amit azzal kezd, hogy az irodalom csapatmunka. Ezt még soha nem hallottam senkitől korábban. Individualistaként képzeljük el az írókat, de nagyon sokan vagyunk benne abban, hogy például ez a könyv elkészült. Ha sikeres lesz, abban is sokan leszünk benne. Ezért dolgoztam fotósokkal (Oláh Gergely Mátéval és Arany Gold Zoltánnal), illetve Varga Gábor Farkassal, aki a könyvet tervezte – teljesen szabad kezet adtam nekik. Megcsináltam a kéziratot, volt egy koncepció, hogy a könyv nagyjából hogy nézzen ki, de onnantól mindenki intézte a saját dolgát. Tényleg a bemutató előtt egy órával kaptam kézhez a könyvet. Ez bizalmi és közösségi munka.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top