A századfordulón nem csak hazai körökben tombolt az abszintláz: Adyékhoz hasonlóan egész Európa-szerte az ánizsos mámornak hódolt a művészvilág. Szimbolizmustól szürrealizmuson át kubizmusig, az izmusok mindegyikén ott hagyta kézjegyét a művészet százötven éves zöld mérge.
Képforrás: history.com
AZ ZÖLD TÜNDÉR KULTUSZA
A legendás aperitif a 18. század második felében, Svájcból indult világ körüli útjára, a művészet pedig rövid idő alatt a klasszikus szerelem-háború párosával egyenrangú múzsájává avatta. Először Édouard Manet tette tiszteletét a méregzöld ital előtt, amikor 1859-ben sokkolta az évi Párizsi Szalont Az abszintozó című képével. Az italozó férfit és egy üres abszintos üveget ábrázoló festményt egyébként gyorsan el is utasította a Szalon – egyedül Delacroix tette le voksát mellette – feltehetően morális romlást szimbolizáló tematikája miatt. Manet képe volt az abszint kultuszának egyik első felbukkanása a korabeli francia művészvilág vásznán. Az ital azonban hamarosan olyan népszerűvé vált, hogy a lautreci Párizs krémje már csak művésznéven, Zöld Tündérként emlegette, az aranykorban állítólag még a délután öt órát is zöld óraként jegyezték a franciák. Ez volt a nap azon pontja, amikor Párizs kávéházai zsúfolásig teltek a (kávé helyett) abszintot kortyolgató művészekkel. Ezekben az évtizedekben festők, írók, költők tucatjai váltak a mámor rabjává és tették műalkotásaik első számú motívumává az abszint fogyasztásának rítusát. A pohár fölött kiskanálnyi zöld démon, benne az elmaradhatatlan kockacukor, amit meggyújtva, az égetett cukorral karamellizálták az italt. Ez utóbbi egyébként mai napig bevett szokás, pedig eredetileg csupán az olcsóbb brendek keserű ízét volt hivatott elnyomni. Hasonlóan számtalan festményen felbukkan a kötelező üveg víz, amellyel felhígították az italt. Divat ide vagy oda, az abszintozás feltehetően nem tartozott a legkellemesebb időtöltések közé. De hát az ihlet nagy úr – és ezt a mesterek mind jól tudták.
Pablo Picasso Az abszintozó című festménye. Képforrás: artnet.com
AZ ÜVEGBE ZÁRT MÚZSA
Ha megkísérelnénk felsorolni, mely művészek tartoztak a notorikus abszint-ivók körébe, hamar ráismernénk: a legnagyobbak közül nagyjából mindenki. A mesterek ugyanis egyáltalán nem titkolták a függőség varázsát és munkáikra tett inspiráló hatását. Paul Verlaine, Emile Zola, Oscar Wilde.. Alfred Jarryről például tudjuk, hogy szigorúan tisztán itta, míg Baudliare már ópiummal fűszerezte a mámort. A romlás virágainak költője Méreg című versével egyenesen az abszint felsőbbrendűségét hirdette az ópiummal és a borral szemben:
A bor egy nyomorult lebujnak tüzet és színt/tündéri zománcot ad…/Az ópium a lét határán túl kiterjed. megnyujtja a végtelent…/S mindez nem olyan erős méreg, mint amit áraszt/szemed, zöld tükrű szemed:/mely tükrösen ringatja lelkemet
Arthur Rimbaud, az irodalomtörténet talán legtalányosabb zsenialakja, a zöld mérget hasissal keverte és művészete elengedhetetlen kellékeként emlegette. Nem csoda, hiszen Rimbaud a költészetre egy olyan alkímikus folyamatként tekintett, amely a költői érzékelés örvényében átformálhatja a teljes valóságot. Mindehhez mi sem volt megfelelőbb múzsa, mint a Zöld Tündér hallucinogén mellékhatásai. A sor végén pedig ne felejtsük Guy de Maupassant-t sem, akinek regényhőse az abszint mámorában egy székkel jár keringőt.
A ROMLÁS MŰVÉSZETE
A Zöld Tündér óriási népszerűségének végül az 1915-ös év vetett véget, amikor pszichére tett mellékhatásai miatt betiltották Amerikában, Svájcban és Európa országainak többségében. Pedig az abszint, összetevők szempontjából valójában nem sokban különbözött bármelyik gyógyhatású növényi készítménytől – likőrt idéző ízhatását az ánizsnak és az édesköménynek köszönhette. A kor tapasztalata szerint ugyan valóban gyakran eszméletvesztést, emlékezetkiesést, hallucinációt és abnormális viselkedést idézett elő. Ma már azonban úgy gondolják ennek oka nem maga az ital, hanem a kor művészi világának hedonista életmódja volt. Napi tíz-tizenkét pohárka könnyen vezetett függőséghez, akár döntötte alkoholmérgezésbe a legnagyobb költőket.
Képforrás: bb.com
Mindezek fényében Van Gogh napraforgó-festményeinek sárga színvilágára érdemes még egy pillantást vetni, ha tudjuk, hogy a művész epilepsziától szenvedett és a kor embereként nem vetette meg az abszintot sem. Éppen a képek készítésének időszakában ugyanis Van Gogh betegségére egy olyan gyógyszert írtak fel orvosai, ami nagy mennyiségű abszint fogyasztásával mellékhatásokat okoz: például, hogy a beteg sárgás színben látja a világot.
Képforrás: bbc.com
Az abszintivás és a zöld óra nem kimondottan a művészek hedonizmusát illusztrálta: a századfordulón az abszintozás az egész francia nép kollektív hobbija volt, ahogyan az idült alkoholizmus is. A franciák alkoholfogyasztása egyre elképesztőbb méreteket öltött, 1910-ben már fejenként napi 8 féldeci (!) vodkának felelt meg, és más országok is produkáltak hasonlót – enélkül elég nehéz megérteni az abszint múltját.
Az abszintot vagy a cukrot sosem gyújtották meg, éppen ezért nem is találkozni ilyesmivel a régi festményeken. Ezt a szokást nagyjából 20 évvel ezelőtt találták ki egy olyan „abszint” (a Hill’s Absinth) népszerűsítéséhez, ami még csak nem is hasonlított az abszintra. Ehelyett egy vagy több kockacukron keresztül (vagy ritkábban anélkül) hígították, és az édesítést nem a rossz abszinthoz találták ki, hanem ezt diktálta a 19. század cukorszirupos közízlése. A legnevesebb abszintokat is cukorral reklámozták, és még Champagne-ból is az édes volt divatban. Az abszintozás kimondottan kellemes időtöltés volt, ha az ember megengedte magának legalább a közepes minőséget, mert a valódi abszint (a hazánkban népszerű „abszintokkal” ellentétben) nagyon jó ízű tud lenni, és ebből indult ki a népszerűsége is, nem pedig a nem létező hatásaiból.
Van Gogh sárgalátását (mint a sárgalátást a legtöbbször) a digoxin-túladagolás önmagában okozta, ennek semmi köze az abszinthoz.
A cikk egy BBC-n olvasott szöveg fordítása, amit Jane Ciabattari írt (alul a link).
Az első mondatban szerepel: „Európa-szerte”. Ennél messzebb nem merészkedtem, mivel a szöveg elsősorban a művészetekre fókuszál – címben „zöld múzsa” -, és nem is voltak mélyebb ismereteim a korabeli francia társadalomról. Nekem az „abszint és Rimbaud” típusú információk izgalmasabbnak tűntek, persze lehet tévedtem.
Az abszint nem létező hatásairól: a szöveg felhívja a figyelmet, hogy a túlzott fogyasztással volt a baj, nem önmagában az itallal. Hogy 8 féldeci, vagy 10-12 – nincsenek pontos ismereteim.
Még: a cikkforrás2-ben említik, hogy Van Gogh egy olyan gyógyszert kapott, amiben ugyanaz az anyag volt, mint az abszintban. Már abban a kontextusban, hogy a kettő együtt így tuti összehozta a sárgát.
Hasonlóan ide még: a cikkforrás1-ben a kockacukrot is úgy említik, mint amit kifejezetten a keserű íz kompenzálására használtak akkoriban.
Helyesbítés: a cikkben ez utóbbi infó szerepel, de visszaolvastam és konkrétan az égetős technika valóban nem, ezért elnézést.
A BBC megbízható forrásnak tűnt, de természetesen lehet itt (is) tévedtem(-tévedtek).