A legtöbb külföldi szerint Budapest bulizóváros. Jönnek, berúgnak, megtanulnak magyarul káromkodni/csajozni/piát rendelni, és elámulnak azon, hogy a legtöbb hely nyitva van reggelig, és még akkor sem muszáj hazamenni, hála az éjjel-nappali kocsmáknak. Bárhol találkozunk a világban olyanokkal, akik jártak már itt, hallunk majd egy eszméletlen történetet, ami így kezdődik: „akkorát buliztunk Budapesten, hogy…” És a legszebb az egészben az, hogy ez már évszázadok óta így van.
Képzeljük el, hogy 1840-et írunk.
Szombat este van, vagy hétköznap, lényeg, hogy megtehetjük, hogy elindulunk bele az éjszakába. Elindulhatunk mondjuk házibuliba. Vagy ahogy akkor hívták, estélyre valamilyen legalább középosztálybeli polgárosodott családhoz. Kártyáznánk és táncolnánk. Illedelmesen felvennénk a tarka ruhánkat (hétköznapokra nem való) dicsérnénk a házigazda fácánnak álcázott kappansültjét, reménykednénk, hogy a zongoránál senki nem lesz fals, aztán miután megittuk a ház borát, legkésőbb éjfélkor hazamennénk. Mondjuk bérkocsin, mert megtehetjük.
Vagy mehetnénk táncolni egy nagyobb helyre is,
esetleg színházba. Ott volt a Vigadó, még vagy 9 évig, mielőtt Hentzi osztrák generális szétlövette Budáról (többek közt valószínűleg azért, mert 1848-9-ben itt ülésezett az első Képviselőház.) Ekkoriban Redout-nak hívták, bálokat rendeztek benne, másik oldalán, a mai Vörösmarty tér felé színház állt, a Pesti Német Színház.
Ha még pár évtizedet visszaugrunk, sokkal meglepőbb
dolgokat találunk Budán. Fűtetlen nyári színházakat, mint az építtetője után Reischl-háznak nevezett pajtához hasonló épületet, amelyben télen a szétszerelt híd deszkáit tárolták a mai Clark Ádám tér közelében. (A Lánchídnak még kellett pár év…) A későbbi Német Színháztól nem messze működött 1804-ig a „krajcáros komédia” néven elhíresült Pester Sommer-theater. Olyan volt, mint Bécs külvárosi színházai, otthont adott a Harlekin német változatának, a Kasperlnek. Poénjait, meg a balettek, pantomimek cselekményét nyelvi és műveltségi kritériumok nélkül mindenki értette.
Ugyanígy a mai Bazilika helyén tartott állatviadalokat.
Nemtől, társadalmi státusztól függetlenül látogatták 1782 és 1796 között, a 2000 fős aréna volt a két város legnagyobb partihelyszíne. Csak az volt vele a baj, hogy sok baleset történt, emberek haltak meg, ezért a sajtó támogatta a betiltását, igazán nem illett a felvilágosodás eszményéhez. Vadította a szívet, ahogy akkor fogalmazták.
Vadulásból kijutott bőven állatviadalok nélkül is,
később is. Nagy Ignác szeretett bolyongani az 1840-es évek Budapestjén, aztán leírni megfigyeléseit. Egy éjjel elindult, hogy megnézze az éjféli várost, utcákat nem említ, de el tudjuk képzelni a helyszínt:
…a félelmes külsejű emberek korántsem túlvilági rémek vagy lidércek, hanem általánosan véve igen nagy hasznú tagjai a polgári társaságnak, különösebben tekintve pedig virrasztók, éji őrök, vagyis magyarul mondva – bakterek.
Kilépvén a kocsmából, mind a hatan nyújtóztak, és egymásra tekintettek, azután mindnyájan nagyot ásítottak, mint valamely hatökrös alföldi gazdaember, vagy helyesebben: mint egy ercsinyi cselédkenyér, és ismét egymásra tekintettek; végre kezök fejével szemeiket dörzsölék, és még egyszer egymásra tekintettek; ezen háromszoros, törvényszerű és senkinek polgári jogait nem sértő műtétel után pedig következő beszéd fejlett ki közöttük:
– Marci!
– Pista!
– Hm, hm!
– Hideg van.
– Bizony nem is szoktak ám a csillagok fűteni.
– De nem ám.
– Be kellene az utcát járnunk.
– Csak olyan átkozott hideg ne volna.
– Bizony még a bor is vízzé fagy a böcsületes emberben.
– Hátha betérnénk ismét egy messzely nyolckrajcárosra.
– Szó a szó, bizony nem ártana.
– Igen, de hátha azalatt lopás történik.
– Ej, dehogy, hiszen most a tolvajok is farsangolnak.
– Aztán ily csillagos éjszakán nem is mernek seftelni (működni).
– Térjünk vissza tehát.
Volt tehát közbiztonság, szerencsére.
Nem kellett attól tartani, hogy az embert kirabolják, miközben a piros lámpás negyed felé siet a Dunához, Budán. Oda tényleg céllal ment az ember, híd még nem létezett, félreeső helynek számított a mostani Várkert Bazár környéke (1875-ben kezdték felépíteni). Akkoriban az „Uraim, menjünk át Budára!” felszólítás erősen kétértelműnek hatott. Kéjhölgyből akadt bőven, a legtöbbjüket számontartották, bordélyházhoz tartoztak. A prostitúció törvényi szabályozásai rengeteget változtak, főleg a hogyan-ki-hol-milyen engedéllyel kérdések tengelyén, de voltak legális módjai.
A bordélyházak egy darabig rendelkeztek
szalonnal (később a szalont betiltották), ahol nem voltak érvényesek a kor szabályai, már ami a nemek egymással szembeni erkölcsi normáit illeti. Szabad volt a vásár, itt választották ki a hölgyeket, akikkel el lehetett vonulni. Állítólag a luxusbordélyokban sokszor annyira jó volt a buli, hogy csak úgy, enni-inni is bejöttek az emberek. Krúdy feljegyzéseiben is olvashatunk Pilisy Róza bordélyházáról, ahol diszkrét arcképcsarnok árulkodott a híresebb vendégekről. Például Edward brit királyról, vagy egy-egy mágnásról, esetleg bíborosról. A keret jótékonyan takarta az illető úriember nevét. A témáról bővebben itt.
Aztán mehettünk volna valamilyen rablóbarlangba
is, ahogy Nagy Ignác nevezte a játéktermeket. Nyugodtan elkártyázhattuk volna mindenünket egyetlen éjszaka alatt, szerencsére minden lehetőség adott volt a dörzsölt banktartóknak köszönhetően. Sokan nekik játszottak, hogy a kezdeti szerencse után biztosan veszítsen a naív játékos. Aztán ott voltak a kölcsönt adni kész úriemberek, akik mindig kivárták, amíg az embernek elfogy a pénze. A társadalmi határok itt is teljesen elmosódtak, és jobb volt nem a másik szemébe nézni. Hátha a szomszéd az. Vagy a főnök. Távol állt a dolog a Nemzeti Casino hangulatától, amit Széchenyi talált ki, hogy egy helyre vihesse a szórakozást a politikával. Bejött neki.
