+ Interjú

Erotikus beállítottságú ember vagyok – Interjú Szurdi Miklóssal

Szurdi Éjszakai Színházában a közönség tudja, hogy ez most tizenhat éven felülieknek szól.

Százötven színházi rendezés. Az elmúlt negyven évben számtalan vidéki és budapesti színház, tévéfilmek, sorozatok és négy nagyjátékfilm. A szeptemberben induló Éjszakai Színház kapcsán Szurdi Miklóssal beszélgettünk: régi és új színházról, kompromisszumokról és erotikáról.

Az utóbbi időkben egészen szokatlan színházi produkciókkal kapcsolatban merül fel az Ön neve – Plázakiállítás és Éjszakai Színház. Korábban viszont több kőszínháznál rendezett, társulatok tagja volt. Mesélne egy kicsit a „régi” színházi időszakról?

A főiskola utáni első hét évben vidéki rendező voltam, majd egy roppant izgalmas pillanatban kerültem az akkori Nemzeti Színházhoz (1983-ban, a mai Pesti Magyar Színház). Az odakerülésem előtt három évig Székely Gábor és Zsámbéki vitték a Nemzetit. Két fiatal rendező és három harcos, bolondos év. Tudni kell, hogy akkoriban még évente több, mint száz tévéjáték is készült Magyarországon. Azok a nagy színészek, akik ezekben a filmekben a főszerepeket játszották mind a Nemzeti társulatának a tagjai voltak. Hatalmas társulat volt, Törőcsik Mari, Sinkovits, Őze Lajos, Kállai Ferenc, Kálmán György, Bessenyei Ferenc, stb . Mivel egy tévé volt, ismerte őket mindenki, rajongott értük az egész ország. Amikor Zsámbékiék pedig odakerültek, ők hozták magukkal azt a színészmagot, akiket kineveltek. Saját fiatal, lelkes embereiket. Ez a két színészgárda nehezen talált egymásra. Szinte minden nap ott volt Aczél Györgynél egy nagy bölény, hogy „El ezekkel a fiatal fiúkkal, mert tönkreteszik a Nemzeti Színházat!”. Három évig tartott a küzdelem, majd Aczélék salamoni alapon úgy döntötték, hogy leválasztják a Katonát, ami akkoriban még a Nemzeti kamaraszínháza volt. Megkapják Székelyék és vigyenek, akit akarnak, csináljanak ott új színházat.

Így jött létre a Katona, ekkor lettem én a Nemzeti egyik rendezője. Nem volt kedves helyzet, mert bár én rettenetesen felnéztem Zsámbékiékra, mégis odakerültem tulajdonképpen az ő hűlt helyükre. És hát tudjuk ugye, hogy a Katona azóta is, mind a mai napig Magyarország talán legjobb színháza.

Régi tévésorozatok rendezése is köthető a nevéhez –a Família Kft., Angyalbőrben, Privát Kopó vagy a Linda. Mi vitte a filmes rendezés irányába? És persze adja magát a kérdés: színház vagy film?

Én mániákusan imádom a filmet. Először színésznek jelentkeztem a főiskolára. Nem vettek fel, mert annyira pösze voltam. Így elkerültem egy évre asszisztensnek Keleti Márton mellé a filmgyárba, akkor jött a szerelem.

Persze mind a kettőnek megvan a maga öröme. A színház mindig a színésszel folytatott szoros, közös munka. És általában azt mondják, nekem a rendezői erényem az, hogy sok mindent ki tudok hozni a színészeimből. Ebből a szempontból legyen színház. Azonban annak a műfajnak megvannak azok a szigorú keretei, amiket soha nem lehet átlépni. A film sokkal szabadabb. Ott tud igazán szárnyalni az ember, hiszen eggyel hierarchikusabb rendszer. Mert bár a filmen is a színészt látjuk – egy forgatáson valójában kizárólag a rendező tudja igazán, mi is lesz abból, amit csinálunk.

Az első nagyjátékfilmje, a Hatásvadászok nagy sikert aratott. A ’83-as Filmszemlén díjat is nyert…

Igen, egyetlen filmem aratott osztatlan sikert, a legelső. Ez volt a Hatásvadászok. Egy önéletrajzi film, amit Verebes Istvánnal és Várkonyi Péter Endrével írtam. Arról próbál szólni, hogy egy embernek mennyi kompromisszumot kell egy életen át megkötnie. Hol is vannak azok a határok, amiket már nem szabad átlépni, mert akkor már nem vagyok ugyanaz. Azt gondolom, ez egy életen át alapvető konfliktusunk önmagunkkal. Hiszen társadalomban élünk, ami folyamatos megalkuvást és egymáshoz való alkalmazkodást jelent. Küzdelem az életben maradásért és mi tulajdonképpen abból élünk túl, hogy kompromisszumokat kötünk. Erről szól a Hatásvadászok, egy fiatal rendezőről, akit Szakácsi Sanyi alakított – engem. Rendezői díj, a kritikusok díja és sok fesztiválon való részvétel. Mai napig ez a film alapján tart számon a szakma – és úgy gondolom, picit igazságtalanul.

Igazságtalanul..?

Igen, mert az elmúlt negyven évben százötven színházi rendezésem volt. És ezek közül húsz-harminc volt olyan, amelyet a színházi szakma elitje legalább ennyire értékelhetett volna. A szakmai elit, amibe soha nem kerültem be, pedig fiatalként egy ideig vágytam rá. Ma már jó ideje nem. Akkoriban még nagyon arisztokratikus volt a magyar színházi élet. Egy szűk, zárt kör. Persze néha bevettek maguk közé egy fiatal rendezőt, akit aztán később el is hagytak maguktól.

Az erotika életünk egyik legmeghatározóbb eleme - Interjú Szurdi Miklóssal

Szakácsi Sándor a Hatásvadászok című filmben. Képforrás: mupa.hu

Megütötte a fülem itt egy múlt idő… Úgy gondolja, ma már nem beszélhetünk erről a bizonyos „színházi arisztokráciáról”?

Úgy gondolom, a mai napig igaz, hogy arisztokratikus volna a színházi szakma. Azonban ma annyiban más a helyzet, hogy ez az elit általában nagyrészt ellenzéki pozícióban van…

Talán azt gondolhatnánk, hogy az ellenzékiség éppen hogy inspirálja, fellendíti a művészeteket…

Valóban, általában azt mondják, hogy az ellenzékiség jót tesz a művészetnek. Van mi ellen lázadni, indulatokból művészi alkotást létrehozni. Ilyen értelemben azonban speciális egy kicsit a színház és a film is. Egyszerűen, mert azokhoz pénz kell. Egy vers, egy festmény, egy regény, azt hiszem, sokkal könnyebben tud virágzani ellenzéki mivoltában. Sehol nem találták még fel sem azt a művészfilmet, sem azt a művész-színházat, amely önfenntartó tudna lenni – az állam vagy valamiféle mecenatúra mindig kell. És az egy ilyen furcsa helyzet, hogy az állam pénzén az állam ellen…

Bár igaz, hogy az átkos negyven évében ez bizonyos szinten gyakorlat volt. Azt hiszem ezt az állami vezetés tudatosan ki is alakította. Sőt, talán egy kicsit tetszelgett is a szerepben. Hiszen olyan alkotásokra adott pénzt, amelyek őt is kritizálták. Az, hogy milyen mértékben, persze más kérdés. Tulajdonképpen ezért létezett a három T, a tiltott, tűrt, támogatott elve. Nyilván a „tűröm” itt azt jelentette, hogy mi fért bele egyetlen embernek: Aczél Györgynek. Úgy gondolom viszont, ma ilyen jellegű filmes munkák nem készülnek. Színházban pedig mutatóban vannak Alföldinek és néhány kisebb társulatnak ilyen előadásai.

2008-ig a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója volt. Azóta nem társulati tag, milyen előadásokon dolgozott mostanában?

Azóta sok visszautasítást kapok, így az egyetlen, amit tehetek, hogy saját produkciókat készítek.  Érdekes, hogy a legtöbb meghívás éppen a fehérvári színháztól érkezik, ahol egyébként rettenetesen szerettem dolgozni. Évente bejelentkezem színházaknál: van több tervem, rendeznék, de általában udvarias vagy kevésbé udvarias elutasításokat kapok. Ez nem jó érzés. Hatvannégy éves vagyok, egyelőre jól bírom magam. Lenne mondandóm a világról és ráadásul még azt is gondolom, hogy én sokakkal ellentétben értek is ehhez a szakmához…

Tehát a rendezésre inkább úgy tekint, mint egy szakmára? Valamire, amit akár padban ülve meg lehet tanulni?

Hiszem és vallom, hogy a rendezés egy szakma. Tehát nem csak ideológiák és koncepciók alapján működő, amolyan „ki milyen nagyot tud mondani”. Egyszerűen be kell jönniük a színészeknek, helyet kell nekik csinálni a színpadon. Tudni kell, hogyan nem fognak összeütközni, ahogy azt is, mivel milyen hatást lehet elérni. Ezt az ember megtanulja, mint bármelyik szakmát, amit manuálisan ismerni kell. Ahogy én látom, manapság sok olyan ember is rendez és nevezi magát rendezőnek, akik nem ismerik a szakmát. Tehát igenis „összeütköznek” azok a színészek. Suta, ügyetlen, gyakran motiválatlan, indokolatlan, unalmas és érthetetlen.

 

Az erotika életünk egyik legmeghatározóbb eleme - Interjú Szurdi Miklóssal

Részlet a Diótörő és az egérkirály című musicalből. Képforrás: nemzetiszinhaz.hu

Milyen saját produkciókkal foglalkozott mostanában?

Idén felkért egy producer, Rácz László egy érdekes munkára. Plázákban építettünk fel három kiállítási termet: ipari forradalom, reformkor és holdra szállás. Arra kért, hogy írjak és rendezzek három rövid darabot az egyes helyszínekhez, Idővándor címmel, készítsek mögéjük filmet. Játékosan, érdekesen. Kicsit, ami a történelem könyvekből kimaradt. Sikeresek voltak az előadások és akkor említettem meg neki, hogy régi vágyam egy éjszakai színház létrehozása.

Honnan jött az éjszakai színház ötlete? Hogyan képzeljük el ezt a színházat? Késő esti előadásokról van szó.

Már Fehérváron igyekeztem kipróbálni, hogy mit bír ki a néző. Egy igazgatónak ez fontos feladata, tudnia kell, hol vannak a közönsége határai. Pláne fontos ez egy vidéki színháznál, ahol mondjuk háromszázezer embernek az a színház a színház. Kísérleteztem az öt év alatt és tévedtem is egy párszor. Túl erotikus, túl szabad szájú vagy éppen túl véres volt az, amit mutattunk nekik és sokan el is utasították. Akkor támadt az ötletem, hogy csináljak egy olyan színházat, ahol a közönség tudja, amikor megveszi a jegyet, hogy ez most tizenhat éven felüli. Azaz lehet lesz benne meztelenség és káromkodás. Ez volna az éjszakai színház, ami most úgy tűnik, megvalósulhat a volt New Orleans helyén, amit átnevezünk Noir Éjszakai Színháznak.  Kicsi a színpad, inkább klub-szerű, de bizonyos darabok eljátszására nagyon alkalmas. Az előadások fél tizenegykor fognak kezdődni, ami szerencsés helyzet, hiszen a késői időpont miatt szabadon válogathatok a pesti társulatok színészei közt. Szeptemberben indulunk, Ben Elton Pattogatott vérfürdő című darabjával.

Ha jól emlékszem ez a darab annak idején a Vörösmarty Színházban is műsoron volt…

Pont egy olyan előadás volt, ami nagyon megosztotta a nézőket, sokan elutasították. Hogy minek, hogy csúnya. És lehet igazuk is volt, hiszen a színházi bérlet része volt az előadás.

Én egy elég erotikus beállítottságú ember vagyok. Úgy gondolom, hogy az erotika életünk egyik legmeghatározóbb eleme. A kegyetlenség és a durvaság pedig mindenhol keményen és intenzíven jelen van a világunkban. De éppen ezért is van nagyon helye a színházban. Értékes és értékálló előadásokat szeretnék létrehozni, semmiképpen sem öncélú alkotásokról van szó. Igen, legyen polgárpukkasztó és provokatív. De nem csupán önmagáért, hanem azért, hogy minél jobban arról a világról szóljon, amelyben élünk.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top