+ Riport

Mindenki másképp csinálja! – lecsó+trükkök

lecsó

Tojásos vagy sima? – kérdezem. Csak is sima! – néz rám felháborodottan az idei Mikszáth téri Lecsófröccs Piknik egyik résztvevője.

III. Lecsófröccs Piknik (Budapest, 2014. augusztus 8-10.)

Tojásos vagy sima? – kérdezem. Csak is sima! – néz rám felháborodottan az idei Mikszáth téri Lecsófröccs Piknik egyik résztvevője.

lecsó

Kakukkfüves lecsó, jó szívpanaszokra. Fotó: Kiss Annamária

De nem veszünk össze, van itt mindenféle: szalonnás, kakukkfüves, csípős, tojásos, még a francia változatot, a ratatouille-t is kiszúrom, hála a Ratatouille (L’ecsó) című animációs mozinak. Aki nem ismeri, röviden: egy párizsi Michelin-csillagos étteremben főző patkány (franciául rat, innen a címbeli szójáték) a figyelmeztetések ellenére is „a parasztok kedvelt eledelét”, a lecsót készíti el egy finnyás ételkritikusnak, aki, kiszámítható fordulattal, már az első falat után totál elalél. A franciák kicsit más alapanyagokból készítik, mint a magyarok, ráadásul – a filmből kiderül – lé-mentesen és élükre állított, színes karikák formájában tálalják (vagy, ahogy itt is látom: nem restek rétesbe tölteni).

lecsó

A Lecsófröccs piknik másik elengedhetetlen, ezáltal kézzelfogható kelléke: a FRÖCCS. Fotó: Kiss Annamária

Belecsapok, és nem csak képletesen: előttem egy tányér special edition, egy magyaros változat, kakukkfűvel megbolondítva, szelet ropogós kenyér, plusz kisfröccs olaszrizlingből. (Állítólag az üde fehérboros szóda illik ide legjobban, a rendezvény nevéből is látszik, habár én inkább a különleges epres bort kóstolnám, amit egy kedves eperkötényes lány kínál az Epermester Pincészet standjánál.) És akkor ezen a ponton kimerevítem a képet, egy vallomás: nemigen kedvelem a lecsót, nem főztem még soha, mégis örültem, hogy a pikniken lehetek. Nézem a legkülönfélébb lecsókban tobzódó, időnként hangos tetszést nyilvánító, önfeledten falatozó közönséget, és egyszeriben működésbe lép a tömegpszichózis, nagy elánnal merítem kanalam a sűrűjébe. Nem rossz, hanem jó, állapítom meg, miközben egy bohóc, elkacsázva az asztalom előtt, rám kacsint. Különben annyira ízlett, hogy – leszűrve a tapasztalásokat – másnap otthon összedobtam életem első lecsóját.

lecsó

Ratatouille. Fotó: Kiss Annamária

Nem ismertem, de felkészültem: egyik barátnőm olaszosan, tésztával szereti, fodrászom a világért sem tenne bele virslit, viszont szerinte lecsókolbásszal isteni, szomszédom nokedlivel vagy rizzsel csinálja, profik nem ajánlják a tojást hozzá, amatőrök csak azzal eszik, Frank Júlia Magyar parasztkonyhája szerint a bográcsos az igazi, és „ha a lecsópartira augusztus végéig sor kerül, akkor több paradicsomot is lehet beletenni”, később elég kevesebb is, mert ősszel a paradicsom már savanyú. A gasztronómushölgyhöz hasonlóan vélekedett Bächer Iván író Íz-lelő szakácskönyvébe lejegyzett, közeli halála miatt keserű ízű receptjében, Az utolsó lecsóban:

Szomorú lecsó az utolsó. Mikor rászánjuk magunkat, vöröslenek már kinn a fák (…) kora délután villanyt kell gyújtanunk a konyhában, ahol rezignáltan és magányosan, majd mindent tudva már csumázzuk a barna pöttyökkel tarkított lottyadt paprikákat. (…) Az utolsó lecsó színe sötét, zaftja híg már, íze savanykás. És mégis jó lecsó az utolsó. Jó, mert már búcsúzunk vele, de amikor a villánkra tűzött féltenyérnyi kenyérdarabbal tisztára tunkoljuk a tányért, megvigasztalhatjuk magunkat: búcsúzunk ugyan, búcsúzunk, de legalább van mitől.

lecsó

Bográcsos lecsó pödörög. Fotó: Kiss Annamária

lecsó

Ez meg a saját lecsó. Fotó: Kiss Annamária

lecsó

Ő Eperke. Fotó: Kiss Annamária

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top