+ Jegyzet

Amikor az államtitkár leporolja régi tankönyveit

államtitikár

Ez nem azt jelenti, hogy a vidék-főváros problematikát úgy kéne fölmelegíteni, mint a tegnapelőtti krumplipaprikást, s a már megsavanyodott tejföllel úgy nyakon önteni, hogy fosasson.

Először is rögzítsük: ezt a cikket vidéken, falun (sőt, külhonban) írom. Ám ha Budapesten írnám, attól se lenne jobb, se rosszabb. A Librarius.hu-nak írom, ennek kiadója is vidéki bejegyzésű, de ez egy honlap esetében még érdektelenebb.

Ezzel együtt nem játsszuk el a naivat, hogy igenis, Magyarország, a magyar kultúra vízfejű, ha a magyar kultúrában akarsz valamit, alkotni, szerepelni, főképp dönteni, néha ott kell lenni Budapesten.

Ám ez nem azt jelenti, hogy a vidék-főváros problematikát úgy kéne fölmelegíteni, mint a tegnapelőtti krumplipaprikást, s a már megsavanyodott tejföllel úgy nyakon önteni, hogy fosasson.

A lemez már rég lejárt, de újra és újra előkerül. Főleg, ha politikus keveredik a téma közelébe, akinek minden kulturális kérdés újszerű, ha jogász végzettségű, még inkább magától értetődően. És ha avatni kell, márpedig avatni mindig van mit, mert valahol fel kell lépni a nép előtt, s akkor mondani is kell valamit.

Most Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára avatott és mondott, midőn a Fejér megyei költők és írók emlékfalát vakolgatta Gárdonyban. Persze, örülünk annak, hogy Gárdonyi Géza szülőházának falára nem egy obligát Wass Albert-föstmény vagy egy megszállási sas került, de a jelen- és utókort igazán megkímélhette volna Rétvári az ún. gondolataitól.

Látszik, hogy nyár van, mert arra is volt érkezése, hogy a garázsból előszedje gimnáziumi tankönyveit, talán némi segédlettel kikeresse a vonatkozó fejezeteket, majd nagy elánnal megállapítsa az emlékfal kapcsán, hogy:

A reformkor és a romantika korában a nemzet nagyjai vidéken is alkottak, léteztek szellemi műhelyek a fővárostól távol is. Az emlékfal a bizonyíték rá, hogy a kultúra nem egy távoli, budapesti dolog, hanem olyan produktum, amelyet a szomszéd faluban korábban megalkottak.

Minő felfedezés! Talán ha a Budapesten született ifjú államtitkár úr sem alkalmilag foglalkozna a kultúra, a művészet, azon belül is az irodalom kérdéseivel, meghaladhatná ezt a poshadt szemléletet, ami ráadásul nem is igaz. Szó se róla, a művészeti-irodalmi intézmények javának központja Budapesten van (ahogyan a minisztériumok is, bár van már terv, hogy ne így legyen, mert úgyis mindegy, hol vannak, máshol dőlnek el a dolgok). De az irodalmi folyóirat-kultúra sincs a szegedi Tiszatáj, a debreceni Alföld, a pécsi Jelenkor nélkül, hogy csak a patinásabbakat említsük. A fiatalabbak által működtetett minimum tucatnyi kiváló orgánumra csak így szőr mentén utalunk – jó részük aktívabb a neten ráadásul, ott meg még tökmindegyebb a főváros/vidék szembeállítás. No meg ott vannak a külhoni lapok, a pozsonyi Kalligram, a kolozsvári Híd, a marosvásárhelyi Látó vagy az újvidéki Híd. Meg az egyetemek tanszékei. És az írótáborok – egyiket sem budapesti lakótelepek árnyékában tartják, ha már szóba hoztuk a nyarat.

Persze, akadnak bp.-i írók, akik jól tennék, ha legalább életükben egyszer fölszállnának a nagykörúti villamosra és ismerkednének a valósággal. De – a jeles határon túliakat ismét nem emlegetve – csak az utóbbi idők legrangosabb díjait elnyerők sem fővárosiak, mint Borbély Szilárd vagy Szilasi László. Vagy kérdeném, mennyire pesti író Bodor Ádám? A Budapesten napvilágot látott Nádas Péter viszont a világvégi Gombosszegen körmöl. Korábban meg Kisorosziban, Mészöly Miklós mellett, de az általam legutóbb olvasott remekmű, a Kitömött barbár is itt született Péterfy Gergely tollából.

De ez nem jelenti azt, hogy a kisoroszi klímában lenne valami, s csak úgy oda kell költözni, aztán kinő a kiváló alkotás a bukszusból, akár gyom a kertben, s csak úgy odaállunk leszüretelni. Nem, azon dolgozni kell. Mondjuk, kotorászni, cédulázni a nemzet könyvtárában – ami a budai várban van, jó helyen. Tetszettek már ott járni?

A bukszus amúgy onnan jutott eszembe, hogy Rétvári át. úr „a szellemi értékeket a fák gyökeréhez hasonlította”, amely „láthatatlan, de fontos: nincs jelen, de mégis létezik”. Ühüm.

Ühüm?

A szellemi érték láthatatlan? Már elnézést, s Istenemre esküszöm, esküszöm, Borbély, Szilasi, Péterfy könyvei direkt a kezemben voltak. Vagy akkor nem is szellemi értékek, mert a szellem, az ugye láthatatlan? (Huuuúúú, mondja a szellem-) De hagyjuk. Mert Rétvári nem csak a töri- és irodalomkönyveit szedte elő, hogy bebizonyítsa azt, amit senki se tagadott (ti. hogy vidéken is élnek s írnak emberek), hanem a fizika- és bioszkönyvét is, vagy nem is tudom mit. Mert megállapította, hogy:

a mai kor embere nem fizikai evolúciós korszakban él, hanem technológiaiban. Kiemelte: minél több külső inger és információ éri az embereket, annál inkább telítődnek, érzelmi intelligenciájuk pedig csökken. Értékes tehát a kultúra és az irodalom, mert arra mutatnak rá, hogy nemcsak tényekből, döntésekből és információkból áll az élet, hanem ’a művekben lévő cselekvésekből, érzelmekből és szenvedésekből is.

– legalábbis az MTI szerint így mondta.

De most tényleg, mi szükség erre a hablatyra? Vagy ekkora hőség van, meteorológiai frontok, kánikula és nagy viharok egyszerre? Amikor hasogat a fej?

Komolyan, mi van? Hogy írók, alkossatok remekműveket, de menjetek vidékre, mert ott kevesebb inger ér benneteket, ergo nem csökken az érzelmi intelligenciátok? Persze, van ebben valami, mert ha azt magától és a fővárosban gondolta ki politikusunk, hogy a művek cselekvésekből, érzelmekből és szenvedésekből állnak, akkor ott nem csak az érzelmi intelligenciával van baj. Mert ilyen blődséget senki nem mond, pláne nem egy államtitkár, még ha jogász végzettségű is. Amúgy számomra az a kérdés – mivel nevezett munkásságát nem különösebben követem –, hogy mi visz rá egy embert efféle badarságok elmondására, azon kívül, hogy ha már felkérték, ki kell nyissa a száját? Miért pazarolja az idejét erre, amikor kezébe vehetné akár Péterfy regényét is, ami épp arról szól, milyen lábszagú (volt) Magyarország, hogyan küzdött, illetve nem tudott megküzdeni Kazinczy Ferenc kétszáz éve a vidékkel, azaz a provincializmussal. Ami a fővárosban is erősen fellelhető, lásd éppen esetünket.

Reménytelen, látta be végül Kazinczy. Az. Kétszáz évvel később is. A vidék is, meg a hatalom is, a fővárosban.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top