+ Interjú

A regényírás ráfizetéses meló – Baráth Katalin-interjú

Baráth katalin

A jó krimi ismérvei nem különböznek a jó könyv ismérveitől. Ne nézzen hülyének a szerző, nagyjából ennyi.

Baráth Katalin krimiíró, történész, reklámszövegíró. Új regénye Az arany cimbalom címmel az idei Könyvhétre jelent meg. Ebből az alkalomból kértünk tőle interjút.

Magyarkanizsán születtél: hogy érzed, mennyire határozott meg téged a város, a környezet és a család? Milyen volt Magyarkanizsán felnőni?

Épp annyira határozott meg, mint amennyire bárkit meghatároz a gyerekkora: nagyon. Alighanem Magyarkanizsának köszönhető, hogy én már életem végéig kisvárosi típus maradok, és nagyon, nagyon vidéki. Ugyanígy halálomig levakarhatatlan lesz az ősbizalmatlanság, meg a „ne keveredj bele semmibe, ne nagyon ugrálj” óvatosság, amit kisebbségiként szed magára az ember. Mindezzel együtt, azt hiszem, egész boldog gyerekkorom volt, nagyjából mindig azt csinálhattam, amihez kedvem volt, se iskolai agresszorok, se sztárcsináló szülők nem nyomorgattak.

Emlékszel még, mi volt az első olyan olvasmányélményed, ami fogékonnyá tett a történetmesélés iránt?

Konkrétan egy bizonyos könyvre nem emlékszem. Amire, mint korai olvasmányra határozottan emlékszem, az a Képes történelem sorozat volt, nagy lelkesedéssel daráltam le az egészet még az elemista évek elején. Akárcsak Fehér Tibor történelmi regényeit.

Mi volt az, ami olvasó emberből mesélővé varázsolt téged?

Már egész korán rendszeresen írtunk az iskolában fogalmazásokat mindenféle témákról, és kiderült, hogy nekem ez egész jól megy. Ráadásul roppantul élveztem, amikor felolvasáskor a többiek viccesnek találták a viccesnek is szánt írásaimat, úgyhogy igyekeztem minél többször megismételni ezt az élményt. És a versírást is szerettem, sokkal kevésbé volt melós, mint a történetmesélés, viszonylag jó a hallásom is, úgyhogy a ritmus meg a rímek se okoztak különösebb nehézséget. Egy jó kis nyolcsorossal már ajándékkönyvet lehetett nyerni a Jó Pajtás című gyereklaptól, igazán megérte hát az erőfeszítés.

Első köteted, az Ida és az aranygyapjú 2003-ban jelent meg és még gyerekeknek íródott. Miért „hagytad el” az ifjú olvasókat és váltottál stílust, célközönséget?

Nem hagytam el őket igazából. Miközben például A fekete zongora kéziratával házaltam, egy pályázatra komplett fejezeteket írtam egy posztapokaliptikus ifjúsági sci-fiből, még illusztrátorral is dolgoztam együtt rajta. Aztán egy dicsérő oklevéllel vagy mivel nagyjából vége is lett a történetnek… Ja, nem, még elküldtem a regénytervet a Cicerónak, mondták, hogy érdekes, de nem adják ki. Nekem meg sose volt annyi szabad időm, most sincs, hogy asztalfiókba való írogatással töltsem. Akkor fogom befejezni azt a regénykezdeményt, ha lesz kiadója.

Történész és magyar szakosként végeztél az ELTE-n. A történészi pálya jelenleg miként van jelen az életedben?

Tavaly megvédtem a doktori disszertációmat, és aztán életem első tudományos jellegű ösztöndíját pályáztam meg sikerrel. Úgyhogy most épp az utolsó heteit töltöm egy háromhónapos levéltári kiküldetésnek Szerbiában, közben azon mesterkedem, hogyan lehetne pénzt és időt szerezni, hogy könyvet is írhassak az anyagból, amit gyűjtöttem.

Történészként mely kor, és abban mi az, ami leginkább érdekel?

Hosszú évekig elsősorban módszertani-elméleti kérdések érdekeltek, a fikció és a történetírás viszonya, a történetmondás, mint identitásformáló eszköz. A disszertációm is körülbelül erről szólt, esettanulmányokkal a történetírás államszocialista időszakából. A mostani kutatásom a bácskai Tisza-mente társadalomtörténetét firtatja, konkrétan az első világháború és Trianon időszakában. Életet és halált, mindennapi konfliktusokat, anyagi körülményeket, statisztikai adottságokat kutatok.

Az egyetem elvégzése után egy történészt az ember csöndes könyv- és irattárak félhomályában, vagy egykori csatamezők közepén, várak romos ormán képzelne el. Ehhez képest te reklámszövegíróként kezdtél el dolgozni. Hogy lesz egy frissen végzett történészből „kreatív”?

Nem feleltem meg annak a kiírásnak, ami alapján mint határon túli PhD-ösztöndíjat kaphattam volna, úgyhogy elmentem pénzt szerezni a doktori iskolára. Tanári fizetésből sose jött volna ki az albérlet meg a tandíj, és őszintén szólva különösebb értelmét se láttam, hogy határon túliként pesti gimnazistákkal ordítozzak, úgyhogy az első érdekes és normális fizetést ígérő álláshirdetésre jelentkeztem. Pár próbakör után szövegíró lettem egy kis magyar ügynökségnél, eleinte minimális fizetéssel, mivel akkor kezdtem tanulni a szakmát. De nekem az a pénz is óriási örömet okozott, életemben először volt állásom meg rendszeres, saját fizetésem. Úgy éreztem, a kreatívkodás nem megy rosszul, szeretem is csinálni, bírom a kollégákat, így aztán maradtam is reklámügynök a következő tíz évben.

2010-ben jelent meg első krimid A fekete zongora címmel. Sablonos kérdés, mégis muszáj feltenni: mi késztetett a megírására?

Régóta ki akartam próbálni, hogy tudok-e nem ifjúsági regényt is írni. Aztán elsodort a reklámügynökségi munka meg a történészkedés, és egyszer csak feltűnt, milyen nagy az esélye, hogy az a regény sose szülessen meg. Úgyhogy törni kezdtem a fejemet, mit akarok én, illetve mihez lehetne kiadót találni. És amikor azt gondoltam, ezekre a kérdésekre már tudom a választ, leültem, és megírtam A fekete zongorát.

Történészi mivoltodból adódik, hogy nem a jelenbe helyezed a szereplőidet, vagy ennek valami más oka van?

Részben a történészkedés miatt, ugyanis korábban összeraktam az anyagot egy tanulmányhoz a magyarkanizsai városházáról. (A témaválasztásban persze legalább annyi lokálpatriotizmus volt, mint professzionális érdeklődés.) A tanulmányt végül sose írtam meg, de A fekete zongorához sokat merítettem a kutatásból. A múltbeliség másik oka meg az, hogy ritka unalmasnak találom, amikor a krimikben a történetet a technológiai izék lendítik előre, és ahhoz se éreztem semmi vágyat, hogy ezeknek az izéknek utánaolvassak. Inkább ugrottam száz évet vissza.

2012-ben te nyerted a Budapest Film által kiírt tehetségkutató pályázatot, melynek célja új, merész, hazai vígjátékötletek felkutatása volt, ám a Leninlandet azóta sem forgatták le. Szívesen kalandoznál a forgatókönyvírás területére?

Sőt, azóta már kalandoztam is! Volt-van néhány megbízásos, pályázatos forgatókönyvírói munkám, igaz, nem túl sok. Ötleteim persze mindig vannak, egyelőre azonban úgy fest, ezen a terepen sokkal nehezebben tudok érvényesülni, mint regényíróként, és ezt nem is a Leninlandre értem, hanem arra a 4-5 forgatókönyves pályázatra, amiken simán elhasaltam az elmúlt években. Úgyhogy igyekszem nem túlságosan beleélni magam egyik filmes tervbe se.

Ki a kedvenc krimiszerződ és miért?

Nincs ilyen. Christie-t, Lehane-t, Blockot, Mankellt, Simenont, Camillerit bármikor szívesen olvasok, de a kíváncsiságom inkább széltében terjeszkedik, vagyis csak alkalmanként mélyülök el egy-egy életműben, helyette igyekszem minél több szerzőtől olvasni egy-egy regényt.

Miként határoznád meg a jó krimit?

A jó krimi ismérvei nem különböznek a jó könyv ismérveitől. Ne nézzen hülyének a szerző, nagyjából ennyi.

Legújabb köteted utószavából kiderül, hogy írás előtt rendkívül alapos kutatómunkát végeztél, továbbá a történetben több, valós történelmi személyt is szerepeltetsz. Mesélnél kicsit a munkamódszeredről? Mennyire tartod fontosnak a történelmi hűséget és hol kényszerültél rá, hogy kicsit mégiscsak „csalj”?

A „rendkívül alapos kutatómunka” minősítést erős túlzásnak érzem. Általában addig olvasok a témámról, ameddig úgy nem gondolom, hogy na most már nem kell minden második mondat miatt a könyvtárba futni. (Aztán nyilván csomószor mégis kell.) A történeti hitelesség mindig másodlagos, először magának a regénybeli történetnek és a világnak kell működnie. Persze egy történelmi regény világa akkor működik, ha megvan benne a történelmi hitelesség illúziója. A hangsúly azonban az illúzión van. Az olvasónak úgy kell éreznie, hogy az adott történet tényleg lejátszódhatott a múltban. Szerencsére a történettudomány nem olyan, mint a matematika (nem is kell, hogy olyan legyen), a múltbeli emberek gondolkodásáról, viselkedéséről borzasztó keveset tudunk az egyenletek biztonságával. Ezért aztán nem „csalok” sokkal többet, mint egy történész: az én dolgom az, hogy a történet életre keljen, és közben ne nagyon keveredjek ellentmondásba ismert tényekkel.

A Dávid Veron-krimik egyre népszerűbbé válnak az olvasók körében, így talán kimondható, hogy rátaláltál saját írói nyelvedre. Te is így érzed?

Inkább azt mondanám, már eleget tanultam ahhoz, hogy a saját pályámon nagyjából biztonságban érezhessem magam. Ezért is szeretnék legközelebb valami idegen terepre merészkedni. Félek, hogy a biztonságtól csak egy lépésre van az unalom.

Rózsa Sándor a magyar történelem kultikus figurája, akit tekinthetünk közönséges rablógyilkosnak, de amolyan Robin Hood-i szabadsághősnek is. Te minek látod a betyárkirályt most, hogy minden létező forrást felkutattál és elolvastál róla? Szeretnél-e vele egy csárdában „üddögélni”, vagy inkább messzire elkerülnéd?

Ó, nagyon messze vagyok attól, hogy minden létező forrást elolvassak róla. Pl. egyszer se jártam miatta levéltárban, és minden korabeli sajtóhírnek se néztem utána. Annyi azért így is biztos, hogy nem szívesen kerülnék az útjába, annak ellenére se, hogy minekutána nincs nagyon mit elrabolni tőlem, nem is érdekelném különösebben. Talán a tárgyalására azért belógtam volna, ott amúgy is nagy volt a betyár-megasztár iránt érdeklődő tömeg.

Olvasás közben, a női karaktereidet sokkal színesebbnek, elevenebbnek éreztem, mint a férfiakat. Szándékos ez, vagy… Én olvastam rosszul?

Őszintén remélem, hogy te olvastad rosszul. Jó nagy hülyeség lenne tőlem, ha szándékosan írnék meg valamit bénán, nem?

Dávid Veron az 1900-as évek eleji Monarchia különös alakja: cseppet sem átlagos nő, sőt, a maga szabadságszeretetével, önállóságával, talpraesettségével messze meghaladja a saját korát. Mennyire vagy azonos Dávid Veronnal, illetve mennyit „pakoltál bele” önmagadból?

Nyilván van valamennyi azonosság, éppen annyi, hogy hosszú távon együtt tudjak működni a főszereplőmmel. De mert se nagy mestere, se nagy híve nem vagyok az ún. vallomásos irodalomnak vagy a kulcsregényeknek, Veron sokban is különbözik tőlem. Például egyértelműen bátrabb, találékonyabb, és nyilvánvalóan sokkal jobb a modora.

Mind a négy krimid meglehetősen vaskos kötet: könnyedén írsz, vagy meg kell szenvedned minden egyes sorért?

A négyből három regény háromszáz oldal körüli, szerintem ez eléggé átlagos terjedelem. Sajnos van bennem némi hajlam a mondatok vég nélküli csiszolgatására. Szerencsére ennek tudatában vagyok már egy ideje, úgyhogy az első változat megírásakor igyekszem pörgetni a cselekményt, és a későbbiekben elmaszatolgatni a mondatokkal. Ebben sokat segített, hogy általában egy 8-12 órás munkanap után-mellett írtam, úgyhogy időm se volt sok a vacakolásra, ha csak nem akartam volna egy évtizeden át készülő magnum opust létrehozni. Márpedig nem akartam, nem vagyok az a típus.

A regényben olykor elkalandozol a konkrét történésektől és szívesen, szórakoztatóan mutatod be, milyen is volt akkor a hétköznapi világ. Te szeretnél az 1900-as évek elején, az Osztrák–Magyar Monarchiában élni?

Ha a családfámat vagy a korabeli Magyarország népességének szerkezeti arányait nézzük, valószínűleg napszámos parasztasszony lennék kábé öt-hat életben maradt gyerekkel, plusz pár korán eltemetett csecsemővel, és egy tanyai melléképületben aludnék az egész napos földtúrás után. Elég nagy az esélye, hogy néhány éven belül a férjem és egy-két fiam meghaljon, mondjuk, a galíciai fronton, tífuszban, esetleg haslövés által. Azt hiszem, a kérdésre az a válaszom, hogy nem. Nem szeretnék.

Dávid Veron a regényben alig egy éve van férjnél, héthónapos terhes és közeleg a háború: gondolom, a fejedben már formálódik a folytatás? Nagy merészség volna az olvasóid részéről, ha azt remélnék, hogy végül a főhősöd egész életén át végigvonuló, izgalmas krimik gyöngysorából fog állni a sorozat? Elvégre miért ne lehetne Dávid Veron a magyar Miss Marple?

Egyszerre általában négy-öt történeten is töröm a fejem, igaz, nem szánom mind regénynek, de ezek közül az egyik mindig a következő Dávid Veron-krimi. Ami a jövőre nézve biztos, most szeretnék egy kis szünetet tartani a történelmi regények sorában, egyrészt azért is, mert mintha mostanában rengeteg ilyen porosodna a könyvesboltok polcain. Másrészt meg Dávid Veronnak se árt, ha hagyom pihenni. Harmadrészt még mindig rettentő ráfizetéses melónak látom a regényírást, ezért megesküdni sose mernék rá, hogy lesz elég ambícióm, időm és energiám belevágni egy újabba. Remélni azért remélem, hogy lesz, mert a kitalációt még mindig élvezem, és egyelőre a szavakkal se vagyok haragban.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top