Amikor először hallottam a filmről, nem mertem volna komoly fogadásokat tenni arra, hogy hozzánk is eljut, de szerencsére nem lett igazam – július 31-től a magyar mozik is vetítik a Franket. Lenny Abrahamson filmjének címszereplője a papírmaséfej mögé bújó zenekarvezető, aki a sikert az önkifejezésért simán feladja.
Gyerekként láttam egyszer a kábeltévén az ötletadó Frank Sidebottomot (az egykori Freshies zenekar énekesének, Chris Sieveynek alteregója) egy műsorban bohóckodni és teljesen elbűvölt, annak ellenére, hogy egy szót sem értettem a szövegéből. Az idétlen mozgású és idióta hanglejtéssel beszélő Frank Sidebottom kevéssé emlékeztet a film címszereplőjére, inkább csak külsőre hasonlítanak. Az új Frank nem a bolondozós, angol hülyegyerek-típust viszi tovább, hanem a mentális nehézséggel küzdő, beilleszkedésre képtelen amerikai zenész archetípusát – ennek megfelelően az új Frank zenéje sokkal nehezebben emészthetőbb, mint a Freshies popos punkzenéje, vagy a Sidebottom-karakter szatirikus dalparkja.
Franket Michael Fassbender alakítja és kissé furcsa volt, hogy mindenki odáig meg vissza van a film nagy részét egy maszk mögül abszolváló teljesítményéért. Pedig a filmet látva igazat kellett adjak a hozsannázóknak, Fassbender Frankje emlékezetes, a jelmez pedig inkább hendikep a figurához, mint könnyítő körülmény.
Ugyanakkor a film igazi főszereplője nem Frank, hanem zenekarának Jon nevű billentyűse, akit az új Star Wars-ban is szereplő Domhnall Gleeson alakít. Jon folyamatosan küzd saját tehetségének felszínre töréséért, gyengécske dalokkal mosolyogtatja meg társait. Amikor belép Frank zenekarába, a csodát várja az együttestől, de hosszú hónapokba kerül, amíg leesik neki, hogy az avantgárd masszával kísérletező csapat nem a közege erre. A film csúcspontjai rendszerint Jonhoz kötődnek, aki a környezetével igyekszik elhitetni, hogy a zenekarba való belépésével a profi zenésszé válás útjára lépett, pedig a valóságban inkább távolodik eredeti céljaitól.
Amennyire eltalált figura a billentyűs, annyira érthetetlen számomra a zenekar theremines hölgyének, Clarának az eltúlzott ábrázolása. Nem elég, hogy szegény Maggie Gyllenhaal karaktere meglehetősen ellenszenves, de reakciói és filmbeli tettei időnként valószínűtlenül ellentmondásosak.
A Frank legnagyobb részében a zenekar a nagy művön dolgozik – a lemezen, amiről végül fura módon ki sem derül igazán a filmben, hogyan sikerült végül. Viszont ennek során meglehetősen pontos közelképet kap a néző arról, hogy milyen az underground zenészlét. Nem biztos, hogy a lehető leghálásabb filmtéma és aki popfilmek címén hollywoodi életrajzi filmekhez szokott hozzá, valószínűleg vontatottnak fogja találni a filmet. Aki viszont épp ezektől kap kiütést azok plasztikussága miatt, az imádni fogja a Franket a maga kiszámíthatatlanságával és szívfacsaró fordulataival. És a szívfacsaró itt nem egyenlő a szirupossal.