Csillog, napsütésben és ködben egyaránt. Ha szomorú, szomorúan csillog, ő tud úgy is. Elsőkönyves szerző. Táncos, ez a szövegeiből is nyilvánvaló. Megkomponált, térben létező mondatok. A kommersz kérdésekre bátran válaszol kommerszet akár, megteheti. Ő Szabóimolajulianna.
– Mikor dőlt el, hogy a fogalmazás tanórákon kívül is szívesen foglalkozol mondatok egymás-után-pakolásával?
– A fogalmazás tanórák előtt eldőlt. Olyan hétévesen már furcsa szóképekkel és ritmikus gondolatokkal ijesztgettem a felnőtteket. Remélték, hogy kinövöm. Aztán úgy maradtam, csak a testem nőtt meg közel egy métert.
– Kinek mutattad meg az első „zsengéket”?
– Anyukám, majd apukám olvasta őket, aztán a magyar tanárnőm.
– Van-e olyasvalaki, akit mesterednek nevezel?
Egy konkrét személy nem adatott eddig az életemben, pedig mindig kerestem-keresem ezt a fajta útmutató erőt.. Hatalmas svunggal sodró mondatok és nehéz időkben jó emberek „jutottak“. Mindenkitől mást tanultam. Goda Gábortól a test és a tér titkos szabadságát. Borbély Szilárdtól reményt és nincstelenséget. De talán az egyik legmeghatározóbb a kórházban egy tündértestű, töpörödött néni volt. Békés, halál előtti arccal, madárka testtel. Kért tőlem egy pohár vizet, majd mosolyogva csak annyit mondott: a legfőbb dolog kincsem, hogy mindig dolgosan és tisztán. Fogta a kezemet, miközben kortyolgatta a vizet. Mindenre emlékszem abból a pár percből. Szagra, tapintásra, a szeme tompa zöldjére. Másnap elment. Én meg maradtam.
– Tudatosan készültél az írói pályára?
– Sok minden akartam lenni. Balettpatkány és színész, meg zoológus, de mindig minden az írásból indult és oda tért vissza. Aztán sok mindennek kellett lennem (megélhetésből) és csak az írás maradt. Nem tudom, hogy írónak készültem-e. Csak azt, hogy innen nézve semmi sem volt véletlen, és mintha a jelenre készültem volna évekig.
– Melyik írásod jelent meg először nyomtatásban?
– A Bohóc című, még nyolcéves koromban. A magyar tanárnőm küldte el a lapnak. Rövid kis silány és zsenge ízé, ha pár szóban kellene méltatnom. De akkor nagyon nagynak láttam azokat a betűket. Az első versprózám az Új Forrásban jelent meg. Akkor valahogy máshogy voltak már nagyok a betűk. Apukámnak írtam az említett szöveget, és pont abban a lapban látott napvilágot amit ő is gyűjtött és rendszeresen olvasott. Ilyenkor belül azt hiszem, hogy ablakok nyílnak meg és horizontok tapadnak össze. Azóta ha ezt a szöveget olvasom mindig ezt érzem. Hogy van valami kegyelem.
– Mit szeretsz az írásban, mint munkában, a legjobban?
– Szeretem a fehér lapot. Azt, ahogy a nyelv és a képzelet elkezdi beteríteni a fejem, és létrehoz valami egyszerit és igazat. Ha sikerül teremteni, akárcsak egy szótagnyi világot akkor már valami történt. Az utazást, ami a testben és a fejben történik. Nem ismer távolságokat és időt. Talán halhatatlan.
– Mit a legkevésbé?
– Ha nem történik a valami. Ha súlyos és hideg lesz a papír akár egy nyamvadt hómező, nekem meg akkor is át kell rajta szántanom. Ha keresni kell egy megfelelő lezárást, de ha vattát köpök sincs meg. Olyankor szoktam tésztát főzni vagy kisikálni a konyhát. Néha már az is jó, hogy tudom, hogy nincs meg. Hogy még érzem, hogy mi az igazi és mi az, ami tévút. Ettől olykor meg is tudok nyugodni egy kicsit.
– Jelent-e számodra felelősséget az írás?
– Az alkotás maga felelősség, szerintem. Nem keresem tudatosan, nincs küldetéstudatom, de a szociálisan érzékeny témák nagyon mozgatnak. Ez is valami olyasmi, amit szerintem nem lehet erőltetni. És néha pont az az írás kezd el másoknak is működni, amiben ez fel sem merült bennem. Emellett vannak olyan kérdések (vakság, szegénység, gyászmunka) amiket kollektív sebnek gondolok. Ezeket kifejezetten szeretem közel húzni magamhoz. De ugyanilyen elánnal szeretek olyan gyerekeknek olvasni, akiknek nem szoktak, vagy nem tehetik meg, hogy könyvet vegyenek nekik. Nem akarom és nem tudom becsukni a szemem ezeket látva, és az írás az egyetlen fegyverem a közöny létezése ellen.
– Vannak, akik azt állítják, hogy az irodalom, mint művészeti ág végnapjait éli. Mások szerint korai még kongatni a vészharangot. Neked mi a véleményed?
– Az emberség végnapjait érzem. Hogy az irodalom vagy a technika tömi-e ki ezt az egyre nagyobb odvas lyukat az már talán a következő generáció nagy kérdése. Én mintha két utat látnék. Az egyikben reménykedem, a másiktól félek. Ezért sokat olvasok a gyerekeimnek, és sokat próbálok tenni az irodalom középpontba kerüléséért is (JAKpass, Instavers, Mesélsegítő stb.) Állítólag a nagy vízesés is egy csepp vízből épül fel. Sajnos varázsló nem vagyok, és csak remélhetem, hogy a királylányok még hét mérföldet járnak egy igaz szóért a hatalmas vízeséshez.
– El tudod képzelni, hogy a magyaron kívül más nyelven is alkoss?
– Örülnék, ha lenne egy vagy több másik nyelv, amivel ilyen viszonyba tudnék kerülni. A huszonkilenc évem alatt ez még nem sikerült, és attól félek, hogy már késő. Egy portugál barátom egyszer azt kérdezte, hogy nem vagyok-e szomorú attól, hogy a magyar ilyen magányos nyelv. Hogy minket csak mi értünk vagy már mi sem. Akkor zavaromban csak annyit tudtam mondani, hogy olyan ez mint a melankólia. Az ember néha szereti, olykor olyannyira, hogy ragaszkodik is hozzá. Erre csak azt mondta, hogy ez is olyan magyar.
– Hogyan egyezteted össze családodat és írói karrieredet?
– Egyértelműen mindig a család az első, és ezen a tengelyen egyensúlyozom a teendők között. Megtanultam időt lopni, leginkább magamtól. Na meg nem aludni, éjszaka írni vagy kora hajnalban. Ahogy a kislányom nő egyre inkább látom, hogy a velük töltött idő egyszeri és visszahozhatatlan. Így sok helyre nem jutok el fizikailag, de próbálok „online” jelen lenni, és figyelni másokra. Amiért hihetetlen szerencsés vagyok az az, hogy őket őszintén érdekli amit csinálok. Ezért nem élem ezt meg a dió két felének, csak logisztikának. Ami két gyereknél és két háziállatnál olykor több mint kalandos. De így kerek ez a bolygyó a talpam alatt.
– Szerinted a gyermekeid kivételezett helyzetben vannak azért, mert az anyukájuk író?
– Nem tudom, szerintem csak nehezebb nekik. Talán annyi jó van benne (a kislányom szerint), hogy mindig kapható vagyok minden bolondságra, és mindig várom azt a kis időt amit csak azzal tölthetek, hogy a világukban barangoljak. Lilus nem alszik az óvodában, így elég sok időnk van erre. De amúgy nem tudom. Néha fejben elmerengek, soha nem fizetem be az ebédcsekket időben és sosem gyártottam még tökéletes tortát az óvodai ünnepségre. És félek, hogy csupa hasztalan dologra nevelem őket, amitől később csak szomorúak lesznek. Hogy örökítek egy szemléletet ami miatt ugyanolyan, vagy hasonló köröket kell majd keservesen befutniuk. Igyekszem, de én csak ezt tudom adni nekik, se vagyont, se más evilági csillogót. Ambrus még kicsi, de Lilus egyre jobban érti, hogy mi történik körülötte. Amikor megtudta, hogy megkaptam a Móricz-ösztöndíjat akkor örömében körbefutott az óvodában és mindenkinek elkiabálta, hogy a Mama megkapta, amiről álmodott. Egyszer egy felolvasáson pedig zavarba jött. Utána csak annyit mondott, hogy nagyon büszke rám, amiért nem vagyok normális. A túlérzékenységem velük szemben máshogy működik, csak szeretem őket, és ennyi. És ez nagy ajándék. Hogy én ajándék vagyok-e nekik azt nem tudom, a legnagyobb álmom, hogy az tudjak lenni.
– Mi lenne az a három könyv, amit kötelezővé tennél alsóban/felsőben/középiskolában?
– Alsósoknak Thierry Lenain, Olivier Tallec: Mi lenne ha… című nagyon filozofikus és érdekes papírszínházát. Olyan kérdéseket feszeget, amiket pont abban a korban felejtünk el, és amiket pont abban a korban értünk meg egy kicsit. Felsőben Lázár Ervin: Berzsián és Dideki című könyvét. A szabadság és a melankólia humoros elegye miatt. Középiskolában Alexis Kouros: Gondwana című könyvét, ami ha jól tudom nincs is még sajnos magyar kiadásban. Zseniális mankó az elveszett léleknek, aki nem találja a helyét. Tiszta és eredeti, egy csavarral a könyv végén.
Nem táncos, és nem is író.