A művészethez nem férhet politika – Olt Tamás-interjú

A V4 Fesztivál a szlovák, magyar, lengyel és cseh művészekből álló alkalmi társulat Tetszettek volna forradalmat csinálni! című gálaműsorával zárult. Olt Tamás, az előadás rendezője a feszített tempójú próbafolyamatról és a rendszerváltáshoz kötődő személyes emlékeiről beszélt, de megosztott néhány kulisszatitkot a Hét randival kapcsolatban is, végül azt is elárulta, hogy miért nem gondolkozott sokat, amikor Vidnyánszky Attila szerződést ajánlott neki a Nemzeti Színházban.

Hogy ment a közös munka a workshopon?

Ilyet most csináltam először. A színészek négy országból érkeztek, és mindössze négy napunk volt a közös munkára, ezért az egyetlen megoldás az volt, hogy mindenkit azonnal halálra dolgoztattam. Mi két hete érkeztünk, de a második héten már nem volt színpadunk, és minden nap voltak hiányzók, hiszen mindenki a saját színháza miatt is érintett volt, tehát az első négy nap alatt kellett elkészülnünk az előadással. A színészeket kisebb csapatokba osztottam, és az én iránymutatásom mellett, előre meghatározott helyzetek, viszonyok, témák szerint, de az ő improvizációjuk alapján jöttek létre a jelenetek. Gyakorlatilag ide-oda szaladgáltam a csoportok között, és amikor egy-egy jelenettel nagyjából megvoltunk, akkor gyorsan belekaptunk a következőbe. Nyilván a nagy tömegjeleneteknél nem nagyon lehetett improvizációkra hagyatkozni, de ezeket is együtt hoztuk létre, még ha leginkább az én ízlésemet is tükrözik.

Mivel tudtál előre készülni?

Nyilván amit csak lehetett megpróbáltam elolvasni nemcsak a mi rendszerváltásunkról, de a többi résztvevő országéról is. Amint láthattad, igyekeztem minden nemzetnek valamiféle emléket állítani, a Lacrimosa például a szolidaritást támogató lengyel lelkészért szólt, akit közvetlenül a rendszerváltás előtt végeztek ki. Olyan hihetetlen iramban állította maga mellé a hívőket és a demokráciára vágyókat, hogy túlságosan veszélyesnek bizonyult. Szerencsére a csapat hamar összekovácsolódott. Elkezdtük reggel 9-kor, tartottunk egy rövid ebéd- és egy vacsoraszünetet, majd este 11-kor rám szóltak, hogy most már azért hagyjam őket aludni. Folyamatosan dolgoztunk, s mivel nem futottuk le a fölösleges, ismerkedős köröket, hanem rögtön belevetettük magunkat a munkába, és az első négy nap ilyen tempóban telt, már az első este ölelkezős barátságok születtek, melyek aztán csak tovább erősödtek. Ilyen környezetben nagyon könnyű dolgozni.

Fotó: Váci Dunakanyar Színház

Gondolom, mindenki mást adott bele a közösbe.

Igen, mindenkit megkértem arra, hogy mesélje el a személyes élményeit. Vannak itt olyan fiatalok, akik még nem is éltek akkor, ők arról tudtak beszélni, hogy anyukájukkal, nagybátyjukkal stb. mi történt. Első nap felépítettünk egy vázat az üres vasfüggönyépítésre, és arra, hogy ez hogyan tépte szét a családokat, de ezt végül kihúztam, mert Gulyás Anna megcsinálta azt a bizonyos falépítést, ami mindent elmondott erről, méghozzá sokkal erősebb jeleket és gesztusokat használva. Az alapkoncepció az volt, hogy én csinálok egy prózai jelenetet, Anna pedig készít egy erre reflektáló mozgásetűdöt, de ezzel hamar felhagytunk, így mindketten beletehettük a saját elképzeléseinket, anélkül, hogy önmagunkat ismételnénk. A koreográfusom egyébként két nappal a workshop kezdete előtt hívott fel a kórházból, hogy mégsem tud jönni. Anna az utolsó pillanatban rohant ide, miközben három napra Bukarestbe kellett utaznia, tehát olyan heroikus és valószínűtlen sikerű műveletnek ígérkezett ez, mint végigolvasni a modern chilei költők antológiáját.

Neked milyen a viszonyod a rendszerváltással?

Én a 80-as évek végén voltam kisdobos, és nemsokára úttörő lehettem volna, ezért én személy szerint nem örültem a rendszerváltásnak, hiszen így nem kaptam meg a szép, piros nyakkendőmet. Az én korosztályom utólag szembesült azzal, hogy ez milyen durva és káros nyomokat hagyott bennünk. Ezért is akartam megmutatni az önfeledt mókát és kacagást, mert eközben olyan meséket olvastak nekem az óvodában, melyek Lenin elvtárs hőstetteiről és Sztálin elvtárs kitartó munkájáról szóltak. Olyan bálványok imádatát kényszerítették ránk, amikhez semmi közünk nincsen, éa olyan szégyenérzetet köszönhetünk nekik, amit a mai napig nem tudtunk levetkőzni. Még mindig félelemérzet fog el, ha megközelítünk egy határt, és még most is görcsbe rándul a gyomrunk, ha meglátunk egy rendőrt, holott épp az ellenkezőjének kellene történnie. Legfeljebb annyi előnye volt, hogy megtanultuk értékelni a dolgokat: amikor először láttunk banánt vagy Coca Colát az életünkben, az olyan leírhatatlan érzés volt, amit a mai fiatalok már el sem tudnak képzelni.

Fotó: Váci Dunakanyar Színház

Milyen ötletek, jelenetek maradtak még ki?

Egy idősebb cseh kolléga mesélte el az egyik személyes élményét, ami végül nem került bele az előadásba. Ő udvarolni járt egy házhoz, ám amikor belépett a rendszerváltó demokrata szervezetbe, és a lány apja meglátta rajta a kitűzőjét, azon nyomban elzavarta, és soha többet nem láthatta a szerelmét. Ahhoz, hogy az ilyen jeleneteket is megcsináljuk, talán egy féléves próbafolyamat is kevés lett volna, ezért inkább egy általánosabb jelkép- és gesztusrendszer mellett döntöttem.

Így viszont olyan színes lett az előadás, mint maga a korszak.

Igyekeztem visszaadni azt a káoszt, ami a végén már eluralkodott, és amiben a rend már csak külsődleges. Nyilván számtalan olyan vonása van a rendszerváltásnak, ami kimaradt, de ez az előadás inkább egy tabló, egy emócióhalmaz, egy emlékcsomag.

Hogyan alakult meg az alkalmi társulat?

Ez úgy néz ki, hogy a színházak delegálják a jelöltjeiket a workshopra. De ez sem olyan egyszerű, mert volt olyan, aki nagyon szeretett volna idén is eljönni, de nem tudta összeegyeztetni az előadásaival. Azok helyére, aki most nem tudtak részt venni a workshopon, újak érkeztek, mert hallották a tavalyiaktól, hogy mennyire jó mulatság ez. A három lengyel csapattag egyike játszott az Újjászületésben, a másik kettő nem, de a cseheknél vagy a magyaroknál is hasonló volt a helyzet.

A Hét randi sem ment zökkenőmentesen: Szűcs Kata helyére Krajcsi Nikolett ugrott be, de a nézőtéren ebből semmit sem lehetett volna érzékelni, ha nem köszönöd meg a játékát egy csokor virággal.

Ennek nagyon örülünk. Amikor visszaérkeztem a virágátadás után, akkor az egyik néző meg is kérdezte tőlem, hogy csak nem szülinapja van, de mondtam neki, hogy nem, csak most játszotta először a szerepet. Sajnos Kata, Bence eredeti partnere egyeztetési problémák miatt egyszerűen képtelen volt vállalni az előadást, de Niki van annyira nagyszerű szakember, hogy mindössze pár hét alatt megtanulta ezt az igen nehéz szerepet, a jelelésről már nem is beszélve.

Rendezni vagy játszani szeretsz jobban?

Hát, erre sosem tudok válaszolni. Szinte összehasonlíthatatlan a két dolog. Amit színészként imádok, arra sajnos nem tudok elég hangsúlyt fektetni a színészeim felé. Játszani akkor szeretek igazán, amikor olyan szinten sikerül azonosulnom a szereppel, hogy nem eljátszom, hanem én leszek az. Azt hiszem, Agárdy Gabi bácsi mondta, hogy ha az ember este 7-től 10-ig elhiszi magáról, hogy ő Anglia királya, akkor őrült, ha nem hiszi el, akkor rossz színész. Éppen ezért szeretek annyira színpadon lenni, de nyilván ilyenkor nem vagyok annyira a magam ura, mint amikor rendezek. A rendezésben viszont azt szeretem, hogy általában a saját darabjaimat viszem színre, tehát már akkor tudom, hogy mit akarok, amikor írom a szövegeket.

Fotó: Váci Dunakanyar Színház

A következő évadtól a Nemzeti Színházhoz szerződsz. Mennyire játszott ebben közre, hogy Vidnyánszky Attila volt az igazgatód Debrecenben?

Én mindig igyekeztem pártatlan maradni, szerintem a művészethez, vagy legalábbis ahhoz, amit én gondolok róla, nem fér, nem férhet semmi politika. Én mindig csak és kizárólag szakmai alapon hoztam meg a döntéseimet. Amikor Kaposvárra mentem, amikor Nyíregyházára mentem, amikor Debrecenbe mentem, akkor is szakmai alapon hoztam döntést. Debrecenben például olyan rendezőkkel dolgozhattam, mint Viktor Rizsakov, Silviu Purcărete vagy Andrzej Bubień, akik elképesztő klasszisok, és nem utolsó sorban Vidnyánszky Attila, aki költői színházával egy teljesen más ízlésvilágot hozott létre és mutatott meg, mint amit a kaposvári mestereimtől tanultam. Úgy gondoltam, ezt is meg kell tanulnom, hiszen ez egy nagyon hosszú pálya, és én folyamatosan fejlődni szeretnék. Amikor Attila elment a Nemzetibe, akkor a helyére Ráckevei Anna és Gemza Péter érkezett, akiket szintén nagyon szeretek, és nagyon izgalmas volt egy alakuló, új színházban részt venni, de az egyre több külsős felkérésem mellett tisztességtelen lett volna ott maradni, és felvenni a fizetésemet, ezért inkább felmondtam, és a szabadúszást választottam. Ekkor ajánlott szerződést Attila, és nem kellett sokat gondolkodnom a válaszon. Egyáltalán nem érdekelnek azok a megjegyzések, amelyek előítéletekből, demagógiából fakadnak. Én alkotó ember vagyok, és ezt megpróbálom mindentől függetlenül tenni. Nem érzem azt, hogy ciki lenne egy olyan társulathoz tartozni, aminek Bodrogi Gyula, Blaskó Péter vagy Udvaros Dorottya is az oszlopos tagja.