+ Ajánló

Böszörményi Gyula: Lúzer Rádió, Kehida (regényrészlet)

lúzer rádió

Böszörményi Gyula magáévá tette a kormány új irányelvét, miszerint költözzenek a minisztériumok vidékre, így a Lúzer Rádió most Kehidáról jelentkezik!

A Librarius szerzőjének, Böszörményi Gyulának az idei könyvhétre jelent meg új ifjúsági regénye, a Lúzer sorozat negyedik kötete, Szőnyi Gergely illusztrációival a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában – ebből olvasható most itt egy részlet.

Lúzer Rádió, Kehida

Az angyalrablás-hadművelet

(részlet)

Jancsó Miklós emlékére

KITT… Szasztok, lúzerfanok, itt ismét Mark, a sztárriporter nyomul, aki arra kér, hogy menj át elefántba, és tárd nagyra a füledet, mert…

A LÚZER RÁDIÓ MOST KEHIDÁRÓL JELENTKEZIK!

A kertvégi budistúdióból sok minden libbenhet feléd, hát fogd be az orrodat, de közben kagylózz ezerrel, ha tudni akarod, milyen KIRÁLY a kolbászos buci, ám GÁZ, ha a torkunkon akad, és KIRÁLY a nyaralás, viszont GÁZ, ha erre a családi bíróság kényszerít, s persze KIRÁLY egy új bűntény nyomára akadni, csakhogy GÁZ, mikor elrabolják az ember töpszli húgát, és naná, hogy KIRÁLY éjjel a temetőben kísértettel találkozni, de FULLGÁZ, ha egy szótlan és bús márványangyal minden titok őrizője!

A Kukec család agyament kalandjainak immár ez a negyedik kötete, melyben én, Mark, a LÚZER RÁDIÓ oknyomozó riportere valós helyszíneken, egy valóban megtörtént bűntény után szimatolok – csak közben be ne verjék az orromat! …KATT

Tizedik adásnap, július 25. szerda 03h 23′

második bejelentkezés

KITT… Hé, nyomingerek, nincs ám szunya! Itt vagyok, csak épp Brunó miatt némi adásszünetet kellett tartanom. Ja, hogy ki az a Brunó? Elég, ha annyit mondok, hogy kétszer akkora, mint én, bűzlik, mint a napon felejtett tornazsák, és olyan nyálasat tud nyalni, hogy az ember egyetlen szeretetrohamától úgy érzi, mintha lezuhanyozott volna? Oké, a képzelőerőben ropibbak kedvéért elárulom: Brunó fültől farokig kutya, méghozzá a kuvaszok ijesztően testes, ám annál bambább fajtájából. Mint sejthetitek, ő Gerta ebe, a háznak csúfolt romhalmaz őrzője, bár attól tartok, ha betörő tévedne a kertbe, annak legfeljebb a csurgós-ragacsos agyonnyalogatástól kéne tartania.

Az előbb tehát Brunó talált rám itt, a Gerta-kégli mögött rogyadozó kisházban, ami most kacattároló, bár eredetileg asszem disznóólnak építhették. Ide lopóztam ki, hogy leadhassam nektek az adást, és ha már az eb úgyis félbeszakított, egyből el is küldtem az első adagot. Most folytatom, hisz két nap eseményeit kell elregélnem.

lúzer rádió

Hol is tartottam? Ja, igen, a kertkapunál! Gerta tehát benyomult az udvarra, ami leginkább ízlésesen elosztott gaz- és bokorfoltokból, néhány fenyő-, akác- és diófából, no meg Brunó deszkaházából áll. A kégli (nem Brunóé – Gertáé!) tömzsi L alakot formáz, aminek talpa négy ablakszemmel néz az utcára. A bejárat az L talpának belső oldalán található, és egyenest a féltenyérnyi konyhába nyílik, melynek farácsos ablaka az udvart lesi. Az öreg sparhelt, a vele szemben álló, szúlakta tálalószekrény és a sarokba szorított asztalka között átpréselődve az első nagyszobába jutunk. Ez úgy van berendezve, mintha egy száz évvel korábbi nappali poros emléke volna. A bútorokon megsárgult csipke- és horgolt terítők hevernek, a plafonról hatalmas, tejüveg burás petróleumlámpa lóg, amit a lánca segítségével lejjebb lehet ereszteni. Az utcával szemközti falat hatalmas szekrénysor uralja. A vitrines részben néhány öreg könyv, csicsás kávéskészlet, hat-hat boros- és pálinkáspohár, továbbá annyi kézzel festett porcelánfigura (lógó nyelvű kutyától a csőrt keresztező gólyapáron át, egészen a „kislány bottal ver kisfiút” felállásig), hogy a szépérzékem azonnal sírógörcsöt kapott.

A nappaliból széles küszöbön átlépve jutunk a második utcafronti szobába, ami sokkal kevésbé zsufi. Itt nincsenek cirádás fülesfotelek, a háttámlája szövetén vadászjelenetet (dárdás lovasok két őzet, öt rókát, három szarvast és egy vadkant kergetnek – szóval kicsit sem aprózzák el a gyilkolászást!) ábrázoló óriáskanapé, sem mozdíthatatlanul súlyos, faragott székek. Nem, ebben a szobában csak három vaságy, két egyfolytában recsegő ruhásszekrény, középen rozoga asztal, és négy bicebóca szék áll. Ja, ki ne felejtsem a lényeget (ettől tuti, dobtok egy hátast!): az egyik sarokban paraván áll, mögötte rézállványon terebélyes mosdótál billeg – na, EZ a mi szobánk, amiben a paravános lavór nem más, mint a ház egyetlen fürdőszobája! Az, hogy a klotyó a kert legvégében található pottyantós budi, gondolom, már senkit sem lep meg.

Szóóóval álltunk a vaságyas szoba közepén, kintről Brunó mélyhangú ugatása hallatszott be (csóró eb nem volt túl boldog, mivel érkezésünkkor a gazdája egyetlen „Cokihé!” kiáltással a házába parancsolta, letiltva őt a nekünk szánt üdvnyalintásról), és fogalmunk sem volt, mi a túrót kéne most csinálnunk. Gerta továbbra is némán bámult ránk, ám amikor én a következő ajtó kilincsére tettem a kezem, végre megtört a jég.

– Cokihé! – börtönőrünk bősz rikoltásától megrezzentek az ablaküvegek, és a fal repedéseinek némelyike halkan tovább futott még néhány millimétert. – Az én szobám maguknak tiltott terület – jelentette ki, majd a nevezett ajtóhoz lépett, és félretaszítva engem, hatalmas mancsával a kilincsre csapott. A súlyos nyílászáró gyászos nyikorgással tárult fel. Bentről fullasztó, kesernyés dohszag csapott az arcunkba.

– Király! – szaladt ki a lelkesedés Monyó feketére mázolt száján. – Tutira, mint egy kripta! Tessék mondani, az ágya is koporsó alakú?

Gerta olyan pillantást vetett a nővéremre, amitől másnak még a belső szervei is kőkeményre fagytak volna. Monyó azonban horrorfilmeken tompította az agyát, ezért a néma fenyegetésből semmit nem fogott fel.

– Ide soha, semmilyen körülmények között nem léphetnek be – szólalt meg ismét azon a reszelős smirglihangján, amitől a fülszőreim berezonáltak. – Akkor sem, ha odabentről én magam könyörgök segítségért!

Naná, hogy bennem azonnal felficcent a kíváncsiság, és mivel én álltam legközelebb az ajtóhoz, gyorsan be is lestem rajta. Gerta szobája hosszú, ablaktalan helyiség, ami az L egész szárát elfoglalja. Odabenn sűrű félhomály ül meg mindent, ezért sajna a részleteket nem láttam. Csak annyi biztos, hogy a szobában rengeteg ódon bútor, köztük egy cetméretű duplaágy, továbbá ipari mennyiségű faliszőnyeg, festmény és kisebb keretekben réges-rég megfakult fényképek zsúfolódnak össze. A padlót hepehupás linóleum takarja, a csupaszon futó mestergerendákról két díszes petróleumlámpa lóg, a fekvőhely egymásra rakott dunyhái pedig majdnem a plafonig tornyozódnak. Az éjjeliszekrényen díszes doboz terpeszkedik, amin egy köbö negyven centis szobor áll. Karcsú, kendőbe burkolt nőalak, aki könnycsurrantó szomorúsággal bámulja a padlót, mintha azt gondolná: „Hú, de eszelős rég nem volt itt felmosva, te szent tehén!” Többet sajna nem volt alkalmam kisasolni, mivel Gerta átlépte a küszöböt, és magára csukta az ajtót, faképnél hagyva minket a vaságyas szobában.

– Akkor most – tárta szét a karját Monyó – mi a pálya?

– Hozzuk be a cuccainkat – mondtam.

– És a nagy kutya? – rémült meg Pet.

– Megyek előre – javasoltam, és szerető tesóim ebbe azonnal bele is egyeztek.

Brunó persze nem harapott, csupán nyalintott, és fel akart dönteni mindegyikünket, hogy a még kimaradt részeinket is összenyálazhassa. Petet kedvelte meg leginkább, mert őt ültében is felérte, és Monyót a legkevésbé, mivel a nővérem sminkjétől prüszkölnie kellett.

A kétkerekű talyigáért én mentem ki a kapu elé, s hökkenten láttam, hogy az úttest túlfelén lévő füves térségen, mely a falun átrohanó patak medrét szegélyezte, vagy húszan ácsorognak. A legtöbbjük korombeli, vagy nálam fiatalabb gyerek volt, de akadt köztük több feketekendős asszony, kalapot viselő, gyűrt arcú öregember, meg néhány bringát, motort támasztó, lakli srác is. És mind engem néztek! Frankón mondom, nagyon para volt a dolog! Főleg az, ahogy néztek! Az arcuk merev volt, mint a rég kiszáradt rágó, a szájuk mind egy-egy pengehasítás, a tekintetükben pedig olyan mélységes undor ült, hogy már-már én is elkezdtem utálni magamat.

„Mi a fene bajuk van ezeknek?” – gondoltam, s már húztam volna vissza a kertbe, mikor az engem bámulók között hirtelen felbukkant egy újabb alak. Addig talán guggolt, vagy mi, ám most ő is felém fordult (köpcös, nagybajszú, kerekded képű tata volt, nyűtt ruhában, amit talán már csak a belőle lakmározó molyok hátrahagyott nyála tartott össze), és megemelve kalapját, rám kurjantott:

– Adjék magának a Jóisten szép napot, fiatalúr!

– Hát, ja! Vagyis… Szép napot! – hebegtem vissza, bár azt hiszem, csak a két utolsó szó volt elég hangos ahhoz, hogy átrepülve az úttesten, elérje az engem bámulók fülét. Ők erre hirtelen összerezzentek, tekintetükben kihunyt az undor, és mielőtt tovább indultak volna, válaszul valami köszönésfélét morogtak az orruk alá.

– Te meg hol a túróban voltál ilyen sokáig? – kérdezte Monyó, miután végignézte, hogyan vonszolom be tökegyedül az udvarra a cuccostalyigát.

– Lepacsiztam a helyi arcokkal – mondtam neki, mert hát így is volt.

Szóóóval így érkeztünk meg Kehidakustányba és ismertük meg Gertát. Mondjuk az előbbiről eddig csak annyit sikerült kiderítenünk, hogy csendesebb, mint egy cipőtalp alá került hangya uccsó sóhaja, az utóbbiról pedig, hogy csakis akkor kap szájmenést, ha tiltani vagy parancsolni akar.

Az utóbbi két napunk a folyamatos szivattyú jegyében telt. Első éjjel alig aludtunk valamit, mert az ágyak deszkakemények, Gerta pedig köbö másfél óránként bolyong át a szobán, mint valami fehér hálóinges kísértet, hogy meglátogassa a kert végi pottyantóst. Ilyenkor persze Brunó is megkergül, felugatva a falu összes ebét, úgyhogy legalább húsz percbe telik, mire ismét csend lesz.

A nappalok pedig… Phú, haversrácok, ha tudnátok, milyen fogvacogtató élmény reggeltől estig ásni, gyomlálni, kapálni, vagy épp krumplit, hagymát, borsót pucolni! Ja, merthogy Gerta szerszámokat nyomott a kezünkbe, és kijelentette: „Azt eszik, amit megtermelnek!”. Szerencsére nem kell addig várnunk, míg az elültetett magok kikelnek, mert Gerta megelőlegezi nekünk a majdani termést, de azért Pet és én estére úgy érezzük magunkat a sok áskálódástól, mint két munkamániás vakond.

Monyó viszont, aki a szerszámokat látva kijelentette, hogy inkább éhen hal, de nem hajlandó fekete műkarmait a munka oltárán letördeltetni, egész nap a diófa alá terített pokrócon hever, és az iPod füleséből dübörgő zenére vonaglik. Gerta vita nélkül vette tudomásul ezt a felállást, ahogy a nővérem is azt, hogy miközben mi bőséges reggelit-ebédet-vacsorát gyűrünk az arcunkba, ő egy falatot sem kap. Egyelőre nem zavarja a dolog, mivel tetemes mennyiségű csokit, müzliszeletet, kekszet meg hasonlókat hozott magával, amikből nekünk persze morzsányit sem…

– HÁTMAGAMEG MICSINÁLITT?! …KATT

Tizenegyedik adásnap, július 26. csütörtök 05h 44′

első bejelentkezés

KITT… Hát nem elkapott az Olga banyesz helyi kiterjedése tegnap hajnalban? Hát de! Sőt, nem csak elkapott, miközben épp a Lúzer különkiadását sutyorogtam rá a diktafonra, de még a fülemet is megcsavargatta!

– Mondja, de máris, mit művel a kutricámban?! – rikácsolta. Néztem körbe, hogy mi a túró lehet az a kutrica, amibe véletlenül beleültem, és ami az övé, aztán rájöttem: errefelé így nevezhetik a sufnit. Mondani is akartam neki, hogy bocsesz, de gőzöm se volt a helyi parancsolatról, miszerint „más kutricájába ne ülj”, ám addigra már elkapta a fülemet, és úgy megcsavargatta, hogy attól féltem, mindjárt alsógatyót kell cserélnem.

Végül aztán sikerült meggyőznöm őt, hogy eszem ágában sem volt kárt tenni a disznóólból kutricává nemesült építményben, csak épp korán kelő típus vagyok, s mivel nem akartam felverni senkit, inkább kijöttem ide, mert a falusi pirkadatoknál szebbet el sem tudok képzelni. Asszem, ezt bevette, mivel elengedte vörösre gyúrt fülemet, és anélkül, hogy tovább faggatott volna, a kertvégi budi felé indult. Szerencsére a diktafont még időben sikerült a nadrágom térdzsebébe csúsztatni, és míg Gerta a budin volt, az adást is elküldtem, szóval egyelőre nincs nagy gáz, de azért jobb lesz vigyázni. Most én ücsörgök a kertvégi házikóban, mert ugyan itt büdösebb van, mint egy fociöltözőben, viszont ide senki nem követ, feltéve, ha az ajtóra vágott, szív alakú szellőzőn kidugom a vörös zászlócskát, ami – ezt Gerta már első nap közölte velünk – azt jelzi, hogy az illemhely foglalt.

lúzer rádió

Édes rétesbéles, ha tudnátok, milyen sanyarú sorsa van a ti szeretett riportereteknek, azonnal falkába tömörülve jönnétek, hogy kiszabadítsatok! Na jó, azt el kell ismerni, hogy ha szó nélkül engedelmeskedünk neki, akkor Gerta olyan kajákat rak elénk, amikről Budapest mesterszakácsai még csak nem is álmodozhatnak. A meló se túl fárasztó, bár elég uncsi egész nap a földet kapirgálni. Mondjuk, ha Pet megfeledkezik magáról, és inkább Brunóval hülyül egy órát, Gerta akkor se szól rá, pedig tudom, hogy tudja, hisz az ablakból mindig mindent azonnal lecsekkol.

Ebédelni a mi szobánkban szoktunk, mivel a konyha hármunknak (Monyó továbbra is csokidiétát tart) túl kicsi, a nappali pedig a soha be nem kopogtató vendégeknek van fenntartva. Mielőtt az ételhez nyúlnánk, Gerta mindig felkönyököl az asztalra, összekulcsolja hatalmas lapáttenyereit, rájuk hajtja a homlokát, lehunyja a szemét és mormogni kezd. Én persze azonnal rájöttem, hogy imádkozik, de Pet a fejébe vette, hogy ilyenkor biztos varázsol.

Ebéd után, mikor már leszedtük az asztalt, és el is mosogattunk, Gerta két szót szokott mondani:

– Kicsinység megdőlök!

Ez azt jelenti, hogy bevonul a szobájába és egy órán át úgy horkol, mintha a maradék cserepeket is le akarná rázni a tetőről. Ilyenkor azt csinálunk, amit akarunk, feltéve, ha nem zavarjuk meg a pihiben. Első nap mondjuk volt némi balhé, mivel Monyó le akart lépni.

– Amíg az öreglány szunyál, meghesszelem, mi a pálya odakinn – mondta. – Aki nem fúj be, annak hozok jégkrémet a sarki boltból.

A jégkrém jó dolog, ráadásul Monyó a testvérünk, úgyhogy megígértük neki, hogy egyikünk sem fogja felnyomni Gertánál, feltéve, ha még a megdőlés vége előtt visszaér. Csakhogy aztán az egészből nem lett semmi, mert amint a nővérem a kapu felé indult, Brunó hirtelen elé pattant, lecövekelt, és morogni meg vicsorogni kezdett.

– Ez most komoly? – nevetett rá Monyó a birkatermészetű ebre. – Velem akarsz te keménykedni? Na, ne már! – és előrelépett. Hát… Nem kellett volna! Brunó megugrott és mellső mancsaival lazán hanyatt lökte a tesómat, majd a földre szorítva őt, olyan közelről ugatott az arcába, hogy az agyarai megkarcolták Monyó orrhegyét. Mi persze Pettel totál beparáztunk, hisz úgy nézett ki, az ebtesó mindjárt szétcincálja az embertesót, ám ekkor Gerta hangja süvöltött ki a konyhaablakon.

– Ereszti!

A kuvasz vakkantott még egy nyálharmatosat, majd lekecmergett a talajba préselt Monyóról, aki ennek ellenére még jó darabig nem mert megmozdulni.

– Engedély nélkül egyikük sem mehet ki a kertből, és ezt Brunó tudja – közölte a rabtartónk, majd hozzátette: – Kicsinység megdőlök! – s visszatért a szobájába.

Hát, cimbikéim, így éldegélünk mi az Üveghegyen túl egy kertbe zárva, amit őszre – ha addig maradunk – tutkó, hogy egész a föld magjáig fel fogunk ásni. …KATT

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top