+ Film

Ki lesz az áldozat? – Szőcs Petra-interjú

Ki lesz az áldozat?

Nagyon jó volt Cannes-ban, mert összeállt egy olyan mezőny, ahol a filmek erősítették egymást. Valahogy A kivégzés jobban működött ott, mint itthon.

Első verseskötete tavaly jelent meg Kétvízköz címmel a Magvető gondozásában, A kivégzés című rövidfilmje bekerült a Cannes-i Filmfesztivál versenyszekciójába. Kolozsváron született, jelenleg Budapesten él, a következő kisfilmjén dolgozik. Szőcs Petrával Cannes-i élményeiről, az elengedés nehézségeiről és a soha nem múló traumákról beszélgettünk.

– Milyen volt a Cannes-i vetítés?

– Nagyon jó, mert összeállt egy olyan mezőny, ahol a filmek erősítették egymást. Valahogy A kivégzés jobban működött ott, mint itthon, ami nagyon kellemes meglepetés volt. Mindegyik versenyfilm elég furcsa volt, ebben egységes volt a szelekció. Díjakat viszont azok a filmek kaptak, amelyek egy ötletre voltak felhúzva. A kivégzés nem mesélhető el egy mondatban, inkább többszólamú és töredékes. Nem könnyű megragadni, hogy miről szól, nehéz volt hozzá szinopszist is írni. Végül egy kétmondatos összefoglalót írtunk a történetről, az egyik mondat egy kérdés.

– Az első jelenetben a főszereplő kislány, Orsi, akit Moldován Kató alakít, elmeséli a kamerának a Ceaușescu-házaspár kivégzését. Ez improvizáció volt vagy megírt szöveg? Katónak borzasztó erős jelenléte van a vásznon.

– Ez úgy történt, hogy megmutattam neki a kivégzésről készült felvételeket, aztán megkértem, hogy nagyon részletesen mesélje el, amit látott. Tehát improvizáció volt, második nekifutásra már tökéletesen sikerült. Kató nagyon szerethető és ellentmondásos személyiség. Utálta, hogy olyan sokszor kell felvenni a jeleneteket, de aztán megértette, hogy ez szükséges. Most Cannes-ban volt egy esténk együtt, sétáltunk az óvárosban és fotóztunk. Azt mondta, nagyon szeretne vámpírfilmet forgatni Cannes-ban, eléggé beszippantotta a város.

– Hogyan emlékszel vissza a Ceaușescu-házaspár kivégzésére?

– Nagyon elevenen megmaradt. Sokat beszéltünk is róla, sokan sajnálták őket, sokan nem annyira. Euforikus volt a hangulat azokban a napokban. De akárhányszor nézem is meg azóta ezeket a felvételeket a kivégzésről, mindig találok bennük valami olyat, amit addig nem vettem észre. Legutóbb egy fehér borítékra lettem figyelmes Elena előtt, de jobban megnézve láttam , hogy az egy kis táska, ami időközben valahogy eltűnik a kezéből. Vajon mi volt benne? Ceaușescu mosolyának és válaszainak cinikussága sem tűnt fel régebben. Vagy az a végtelenül abszurd helyzet, hogy megmérik a vérnyomását a kivégzés előtt, mintha ez bármit számítana. Az a kép nagyon beégett, már először is, ahogy Ceaușescu ráteszi a kezét felesége kezére.

– Úgy tudom, a versesköteted címén elég sokat rágódtál. Ismerve a munkáidat és ezeket a tépelődéseket, úgy érzem, nem vagy kifejezetten jó a dolgok el- és kiengedésében.

– Nagyon rossz vagyok benne. Magát a szót is utálom, hogy elengedés. Az elmúlt években annyiszor hallottam, hogy ökölbe szorul a kezem, ha valaki kimondja. Most is. De ha már elengedtem valamit, akkor tényleg nem nyúlok többet hozzá.

– Nagyon egységes a köteted és a film világa. Ugyanazok a szereplők is, Roró, Kicsike, Tata.

– A következő filmem is ez a világ, de már nem gyerekszemszögből láttatva. Ugyanott forgattam, mint A kivégzést, abban a házban, ahol születtem. Az a film, a Csoszogj úgy egészen más hangvételű lesz, inkább campes, fassbinderes. Arról szól, hogy egy család felbérel egy fiatal fiút, hogy helyettesítse a meghalt apát.

– A filmjeidből és a köteted alapján úgy látom, különösen fontos téma számodra a múlttal, traumatikus tapasztalatokkal való együttélés.

– Igen, A kivégzés és a Csoszogj úgy a traumák újrajátszására épül. Előbbiben egy politikai-történelmi traumáról, utóbbiban egy személyes traumáról, az apa elvesztéséről van szó, aminek feldolgozását az apa betegségének újrajátszása segíti. Engem a filmkészítésben is az érdekel a legjobban, ami az utóbbi két filmem témája: a színjátszás, a szerepjáték, a szerepek megformálása.

– A gyerekek azért játsszák újra a kivégzést, mert nem tudnak róla senkivel beszélni, hiszen a szülők saját válásukkal vannak elfoglalva.

– Igen, azért is. Ebben a filmben csak elcsúszott kommunikáció van, csak szerepjátékékon keresztül tudnak érintkezni egymással az emberek. Nincsenek igazi beszélgetések. Talán a nagyapa és a kislány között létrejön valamiféle párbeszéd, de azt is az ismétlések, bevett szófordulatok dominálják.

– A traumatikus események újrajátszása, felelevenítése állandó feszültséglevezetésként működhet, ami átlendíthet a nehézségeken. De mi a folyamat vége? Fel lehet oldani egy ilyen szintű traumát?

– Szerintem nem. De nem is biztos, hogy szükséges. A traumában az a csodálatos, hogy mindig jelen idejű, ezt Pintér Judit Nóra Nem múló jelen című könyvében olvastam. Nincs múlt ideje, nem válik tapasztalattá, mindig a jelenben létezik. Ez fantasztikus, mert szembe megy az elmúlással. Nem is biztos, hogy túl kell jutni rajtuk, elképzelhető, hogy állandó forrásként tudnak működni valamihez. Miért kell túljutni rajta? Nekem az irodalom és a film nem működött terápiaként, de talán jobb is így.

– Említetted, hogy A kivégzés kétsoros szinopszisa egy kérdést is tartalmazott. Mi volt ez a kérdés?

– Ki lesz az áldozat?

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top