+ Interjú

A ritmushoz zsigerileg kötődöm – Tasnádi Bence interjú

tasnádi

Tasnádi Bence meglepő őszinteséggel és közvetlenséggel mesélt dalszövegei személyes vonatkozásairól.

Tasnádi Bencével, a Katona József Színház fiatal színészével és az Ed is On zenekar énekes-basszusgitárosával a frontember szerepéről, a színház és a zene különbségeiről, kapcsolódásai pontjairól és a dalszövegek személyes vonatkozásairól beszélgettünk, s közben legújabb szerzeményéből is megosztott egy részletet. A dal a június 10-i koncerten, a 011 Fesztiválon lesz először hallható.

Talán többen ismernek színészként, mint frontemberként. Könnyebbséget jelent számotokra a színházi háttér, vagy egy olyan skatulya, amitől most már szabadulnátok?

Mindenképpen könnyebbség, sőt, abban bízom, hogy a színészet, a színészi gesztusok megjelenése és azoknak az előadásmódra kifejtett pozitív hatása akár a profilunkká is válhat. Úgyhogy inkább házasítani szeretnénk a kettőt, hogy valamiféle drámai szuggesztió jellemezhesse a koncertjeinket.

Színpadon, közönség előtt játszol a társulat és a zenekar tagjaival is, de a két kifejezési forma igencsak eltér. Melyik, miért fontos a számodra?

Gyakorlatilag az a különbség, hogy a színpadon mégiscsak a színház, mint a munkahelyem keretein belül, kötelezettségszerűen vagyok jelen estéről estére, míg a zenekar csak és kizárólag a szívügyem. Szóval ebből a szempontból a Katona és az Ed is On külön kartonba tehető.

Viszont azt mondod, hogy próbálod ötvözni a zenét és a színházat. Jó kompromisszumos megoldás lehetne erre a zenés színház is, ahol szintén találkozhatna a két szenvedélyed?

Nem. Nem, a zenés színház a manapság vett értelmében egyáltalán nem elfogadható kompromisszum számomra. Egyrészt azért nem, mert én nem gondolkodom abban, hogy teljes, akár 2-3 órás történeteket meséljek el dalbetétekkel, hanem minden egyes szám egy önálló kompozíció. Tehát már csak a formáját tekintve is eltér attól, amit én az Ed is Onnal csinálok, és egy zenés színházban a dráma felépítésének a követelményrendszere egyébként is alárendelné az egyéni mondanivalómat. Az elképzelhető, hogy egyszer csinálunk egy hosszabb estet különböző színházi gócpontokkal, de ilyesmiben egyelőre nem gondolkodunk.

Őszintén szólva én azzal kapcsolatban is szkeptikus vagyok, hogy volna bármi mondanivalója a zenés színháznak, de a Búcsú című számotok koncertfelvételét nézve ettől függetlenül is azt éreztem, mintha kikezdenétek a műfajt.

Igen, de nem a zenés színházat provokálom ezzel, hanem az onnan kölcsönzött teátrális eszközöket, mozdulatokat használom fel egy töményebb tartalom közvetítéséhez.

A zenei színpadon is szerepet játszol, vagy ott teljesen önmagadat adhatod?

A zenekaromban garantáltan csak önmagamat adom, már csak azért is, mert a szövegek szinte egytől egyig az én kreálmányaim, amik egyes szám első személyben kénytelenek megszólalni.

Ezzel azt akarod mondani, hogy a zenekar is egyes szám első személyű? Tasnádi Bence zenekara az Ed is On?

Kényes a kérdés, de a többieket talán nem sérti a válasz: úgy gondolom, az Ed is On túlnyomórészt az én személyiségemre épül, és a dalok alakulásának fő csapásirányait is én szabom. De természetesen, akárcsak a színházban, mögötte áll egy alkotói közösség, akik – név szerint Jordán Adél, Rokonál Benedek, Várvölgyi Szabolcs és Pucsek András – nélkül nem működne. De, szemben a színházzal, itt a zene és a ritmus a főszereplő, ez az, amihez zsigerileg kötődöm, hogy legyen valami mérő a csendben.

El tudod képzelni, hogy eljön az idő, amikor majd választanod kell a Katona és az Ed is On között?

Nagyon remélem, hogy nem. Ez attól is függ, hogy ha az együttes esetleg felszálló ágba kerül, akkor mennyire lesznek megértőek és kompromisszumkészek itt a színházban, mert a megélhetésemet egyértelműen a Katona biztosítja. Ha a zenekarral éveken keresztül nem történik semmi, akkor lehet, hogy el fogom unni az azzal való foglalatoskodást és a felesleges energiabefektetést, de ha tényleg sikerpályára állunk az Ed is Onnal, akkor sem szeretnék kizárólag zenészként dolgozni.

Hol tart most ez a felfutás, amit említettél?

Sajnos aktív menedzseri jelenlét nélkül nagyon nehéz. Van ugyan menedzserünk, de két egyetemet végez és a portugáliai barátját látogatja, szóval nem tud teljes vállszélességgel mögénk állni.

Mi a helyzet a klipforgatással? Tavaszra ígértétek, ha jól emlékszem.

Igen, igen, hát ezt kicsit elkiabáltuk. Az az igazság, hogy kizárólag az idő hiánya és a pénz szűke miatt nem jelentkeztünk még videoklippel. Több különböző projekten fáradozunk, és bízunk benne, hogy ezek egyike júniusban tényleg megvalósul. De valamelyik tavasszal biztosan. Viszont, most már azt hiszem, elárulhatom, a 10-i koncerten fogunk játszani egy új számot, ami egyfajta férfi-női értekezés. Ebben a dalban lép ki először Adél a vokálból, így végre ő is előtérbe kerül:

Azt kérdezem hol vannak a férfiak?
Kik a felelősségtől nem dobják le az ékszíjat?
Hol van James Dean, s Marlon Brando,
Ki hazatalál, bárhol landol?
És tőle ered az a klassz ötlet,
Hogy egy wellnesshétvégére megszöktet.

Vagy csak fúr otthon a falba lyukat,
Anélkül, hogy az édes anyjukat
Mocskolná mindegyik rozsdás szögnek,
A barkácsboltnak és a langyos sörnek.

Szövegközpontú zenét játszotok, és említetted, hogy te írod a dalokat. Most is van a fejedben egy-két szövegfoszlány vagy dallamtöredék?

Nem, az új számunk megírásával lezárult egy pár hetes ciklus, és most egy kicsit fejben hátradőltem, ami jó érzés.

Az én fejemben kettő is van tőletek. Az egyik kedvencem az az, amikor arról énekelsz, hogy „mutasd a tiedét, mutatom a enyémet” (Kevés a híja). Honnét az ötlet?

A „hadd lássam” vágyát próbáltam ovis szintre leegyszerűsíteni, de a kifejezés egyébként konkrét élményen alapszik. Volt egy osztálytársam, a Sasvári Berci, akinek volt egy húga, a Sasvári Bori, aki a nővérét mindig úgy hívta, hogy „a” Orsi, mert az „a” és az „az” között még nem tudott különbséget tenni használatban.

Számomra ebben a sorban még az a baromi izgalmas, hogy beszélnek felnőtt emberek is így, ezért nekem legalábbis egy egészen finom társadalomkritika is kihallatszódik a dalból. De akkor ez nem volt szándékos?

Ez nem. Ez nem, de biztos vagyok benne, hogy az előadásmód is befolyásolhatja a szövegek olvasatát, akár ilyen irányba is.

A másik sor már komolyabb témát érint: „nehéz törődni a külvilággal, nehéz elbánni a génhibákkal” (Kilók meg az évek). Te milyen génhibáiddal szeretnél elbánni?

Ilyesmit interjúban eddig még nem tettek föl, pedig ez a részletekbe menő, személyes érdeklődés nagyon szimpatikus. Szóval, hogy milyen génhibámmal szeretnék elbánni?

Azért foglalkoztat ez a gondolat, mert ezt egy fiatal, jó családból származó, tehetséges és sikeres srác énekli, akivel első ránézésre minden klappol, holott nem feltétlenül van így, ráadásul még azzal is meg kell küzdened, hogy az emberek mindenképpen ilyennek látnak.

Igen, igen, igen, bocsánat, csak közben gondolkodom. Mert egyébként a lényegre tapintottál ezzel a kérdéssel. Egy erősen tépelődő, elégedetlen alkat vagyok, mindennel és mindenkivel szemben nagyon kritikus, beleértve saját magamat is, úgy a külsőmet, mint a természetemet, szóval a rossz tulajdonságaimmal próbálok szembenézni. Mindenki azzal elégedetlen, ami van.

Például?

Például a körömrágással. Az édesapám is rágja a körmét, és én azóta rágom, amióta az eszemet tudom, de ez nem csupán egy minta követése, hanem valamiféle ősi, öröklött szorongásnak a kifejeződése, éppen ezért mutat a körömrágás számomra egyfajta génekbeli kódoltságra. De felhozhatnám példaként a szöveg folytatását is, miszerint „nehéz találni valakit, míg a bizalmatlanság alakít”, mert olykor hajlamos vagyok a bezárkózásra is.

Azt nyilatkoztad, hogy vagy rímpárokat, félsorokat írsz fel magadnak, vagy a ritmus kényszeríti ki belőled a szöveget, miközben a gitárodon pötyörészel. Gyanítom, ennél azért több munkával jár, mire egy-egy dal elnyeri a végleges formáját.

Ez így van, de mindig ezekkel a munkafázisokkal kezdődik. Az új dalunk kapcsán például Pálos Hannával vitatkoztunk arról, hogy körülnézve, mindkét nem esetében tűnő félben vannak azok az ideálok, amik mondjuk minket megragadnak, miközben fenntartottuk azt is, hogy talán velünk van a probléma, és minden a legjobb irányba tart. De valahogy az volt a konklúzió, hogy függetlenül egyik nem sem változhat a másiktól, szóval magunknak kéne beolvasni.

Nagyon szeretem az Amphitryon már-már punkos refrénjét is, „mert szívdöglesztő nagy erény, a felhő tömegű bal herém”, miközben egy komoly átiratról van szó. Mi fogott meg Amphitryon alakjában? Vígjátékként vagy tragédiaként dolgoznád fel színpadon?

Szerintem ez egy tökéletes esete annak, hogy minden tragédiában ott van a komikum, és minden komédiában ott van a tragikum. Amphitryon történetének legismertebb feldolgozása Molière, illetve Kleist nevéhez fűződik, előbbi vígjátékot, utóbbi egy tragikusabb változatot írt belőle, engem viszont az foglalkoztat, hogy valaki a saját képemben, külsőleg velem a teljességig azonosan, hogyan lehet jobb nálam? Mert ugye Amphitryon – a házasságán esett gyalázaton felül – abba őrül bele, hogy Alkménére olyan mély benyomást tett a földre szállt istennel eltöltött ominózus, nászi este, hogy utána már idegenkedik a saját, hazatérő férjétől.

Mi lehet az oka, hogy Zeusz másolata jobb Amphitryon eredetijénél?

Nem tudom! A humora, az érzékenysége, az érintése, a csókjai, tehát bármi, amitől a másik ember igézőbb az egyiknél.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top