Ki gondolná, hogy egy szép, bár nem egészen tavaszias napon világhírű fotósok sétálgatnak a Nagymező utcában, nyakukban fényképezőgéppel, vállukon sportos hátizsákkal? Ráadásul olyanok, akik az 1947 óta működő, Robert Capa és társai által létrehozott fotóügynökség, a Magnum tagjai? A fotográfia utcájában, a Mai Manó Házban és a Capa Központban egyszerre két kiállítás hódol a világ leghíresebb sajtofotóit jegyző ügynökség képei és fotográfusai előtt. Ez alkalomból érkezett Budapestre Ian Berry és Chris Steele-Perkins, akik tárlatvezetést tartottak a saját képeiket is bemutató kiállításon. Utóbbival egy villáminterjú erejéig a fotóújságírással kapcsolatos személyes tapasztalatairól beszélgettünk.
Chris Steele-Perkins, a Magnum ügynökség fotográfusa tárlatvezetést tart a Capa Központban. Fotó: Magyar Vivien
Milyen tulajdonsággal kell feltétlenül rendelkeznie egy fotóújságírónak?
Chris Steele-Perkins: Több tulajdonságnak kell együtt lennie. Egymás közt azt a kifejezést szoktuk használni, ha egy fotós jó képeket csinál, hogy “van hozzá szeme”. Bár ez általános megfogalmazás, és nem könnyű megmagyarázni, belülről tudjuk, mit jelent. Lényegében azt értem ez alatt, hogy a fotósnak tudnia kell a képelemek és a kompozíció segítségével olyan hatást kelteni a befogadóban, hogy az ne hagyja abba rögtön a fotó nézegetését, ne tudjon gyorsan túllépni a képen. Vagyis vissza kell tudni rángatni a nézőt a képbe. A legtöbben csak 1.2 másodpercig néznek egy képet, mondjuk egy magazin lapozgatása közben. Ezeknek a fotóknak a tanulmányozása, amik itt lógnak a falon, ennél sokkal több időt igényel – amennyiben tényleg meg akarjuk tudni, mi rejlik mögöttük. Vannak nagyon okos, nagyon intelligens fotósok, akiknek ezt a hatást valahogy soha nem sikerül elérniük.
Ránézel a képükre, azt mondod, ez egy jó történet, szépen meg van csinálva, de nem fakad dalra, nincs benne költészet. Nincs meg az a valami, ami bejuttatná a fejedbe.
Emellett a fotósnak kitartónak is kell lennie, és, bár lehet őrült a fazon, az fontos, hogy ép elmével rendelkezzen. Analitikus gondolkodásra van szükség ahhoz, hogy a begyűjtött információból össze tudjon rakni egy történetet. Szívósnak kell lennie, mert nem könnyű odakint. A fotóújságírás az emberiség aktuális állapotáról szól, arról, hogy hogyan élünk ebben a világban. Sokan vannak nehéz helyzetben. Ha el akarod mesélni a történetüket, le kell menned közéjük, bármilyen mélyen is legyenek.
A kulcsszó tehát a közelség?
Chris Steele-Perkins: Az úgynevezett hűvös, intellektuális távolságtartás esztétikájára csak azt tudom mondani: a fenébe vele! Az ember nem azért fotózik, hogy a kritikusok megdicsérjék, hanem hogy valamit átadjon az érzelmeiből, a tapasztalataiból. A kívülállás számomra betegség. Egy bizonyos szinten kell távolságot tartani, mert nem omolhatsz össze, miközben dolgozol, ahogy például az orvosok sem veszíthetik el a fejüket, mert akkor nem tudnák végezni a munkájukat. De ezen túl elengedhetetlen az érzelmi közelség.
A Magnum fotográfusai korántsem egyformák, közületek többen szabadszellemű, öntörvényű személyiségek. Mik a leggyakoribb vitatémák az ügynökség tagjai között?
Chris Steele-Perkins: A pénzügyek, és az, hogy hogyan működtessük az ügynökséget (nevet). De vannak ezeknél kevésbé prózai dolgok is, például, hogy ki mennyire hajlandó áruba bocsájtani a képességeit, vagy mennyire ragaszkodik ahhoz, hogy hű maradjon önmagához. Vannak különböző nézeteink, a világgal való bánásmódunk is eklektikus, de azért mégis egy eszmét vallunk.
Andréa Holzherr az Elsők kiállításon (Mai Manó Ház)
Az utazóláda, amely 50 évig rejtegette a képeket (Mai Manó Ház)
A Mai Manó Házban megtekinthető Elsők című kiállításon Andréa Holzherr, a Magnum Photos kiállításokért felelős vezetője mutatta be az ügynökség legelső (ismert) vándortárlatának eredeti nagyításait. Ezeket a képeket utoljára 1956-ban állították ki egy rövid ideig, majd egészen 2006-ig ládákba csomagolva porosodtak az innsbrucki Francia Intézet alagsorában, felfedezésre várva. A Capa Központban megrendezett Kontaktok a Magnum legújabb kiállítása, ahol a világhírűvé vált fotók mellett a kontakt-lapokat, vagyis az eredeti filmtekercsen szereplő összes exponált képet is elhelyezték, így a néző számára is követhővé vált az alkotás és a kiválasztás folyamata. A Kontaktokon tartott tárlatvezetést a Magnum két fotográfusa, akikkel találkozhattunk: Ian Berry és Chris Steele-Perkins.
A két Magnum-tárlatot éppen különbözőségük miatt érdemes egymás után megnézni. Az Elsőket legendás múltja, csodával határos felfedezése teszi érdekessé, és az az atmoszféra, amit a vintage fotók közelsége, szemmel látható eredetisége és – nem mellesleg – meglepően jó állapota teremt. Ahogy Andréa Holzherr fogalmazott, a képek a világ egyik első vándortárlatát mumifikálják: a fényképek „bebalzsamozásakor” a ládákban még instrukciókat is elhelyeztek, lehetővé téve, hogy a kiállítás most is éppen olyan formában valósuljon meg, mint 50 évvel ezelőtt. Persze az sem mellékes, hogy a kiállított fotók között olyan remekműveket találunk, mint Werner Bischof Japánban és Peruban készített képei, Robert Capa francia baszkföldi látogatásának lenyomatai, vagy Henri Cartier-Bresson emblematikus fotói Gandhi temetéséről.
Ian Berry fotográfus a Kontaktok című kiállításon
A Kontaktok című kiállításon nem kevésbé nagy jelentőségű képekkel találjuk szembe magunkat: ez a gyűjtemény azonban nem csak a múltba tekint vissza, hanem a jelen felé is vezet. A kezdetektől egészen az ügynökség jelenéig tartó időszakból láthatunk mintegy hetven kontaktmásolatot, amelyek a kulisszák mögé engednek betekintést, és a világ legjobb sajtófotóit készítő alkotók gondolkodását mutatják be. Láthatjuk, hogy a fotós hogyan mozgott a helyszínen, hogyan reagált, hogyan bírálta felül saját döntéseit, korrigálta választásait, mit tartott fontosnak kiemelni az előtte zajló jelenetből, és végül, hogy a képek elkészülte után hogyan választotta ki azt az egyet, amelyiket a világon emberek milliói felismernek. Vajon miért erőteljesebb egyik gesztus a másiknál, kifejezőbb egyik nézőpont a másiknál, és így tovább? Ehhez hasonló kérdéseken gondolkodhatunk, miközben olyan ikonikussá vált alkotások előtt állunk, mint Phillipe Halsman műtermi beállításai Dalíról, Inge Morath fotói a lámáról a Times Square-en, vagy olyan jelentőségű képeket nézünk, mint Bruno Barbey képei az 1968-as párizsi diáklázadásokról, Philip Jones Griffiths tudósítása a vietnami háborúról, Elliott Erwitt illusztációja Hruscsov és Nixon találkozásáról, vagy Thomas Hoepker fotói a szemptember 11-i terrortámadásokról. És persze ne feledkezzünk meg a kiállításra ellátagató Ian Berryről, akinek az 1985-ös dél-afrikai látogatása során készített munkáit állították ki az apartheid áldozatainak temetéséről, illetve Chris Steele-Perkinsről, aki egy pakisztáni elmegyógyintézetben készítette el a kiállításon látható remek fotóesszéjét 1997-ben. Mindkét munka bizonyítja, hogy a kívülállás számukra nem opció – és a képeket nézegetve a befogadó számára sem az.
