Pofon vágott a mondat: „A tunyaságot és a tétlenséget kiűzi belőlünk…”
De hogyan?
Azt gondolom tehát, hogy tovább gyakorolhatom a tétlenséget és a tunyaságot? A foglalatoskodást a teremtő ellen?
Azt gondolom, ha jobbra lépek, használok magamnak? És ha balra lépek? Vagy maradjak inkább középen, akkor hallom majd a dicséretet?
Azt gondolom, bármit is teszek az a saját dicsőségemet, a saját kényelmemet szolgálja?
Azt gondolom, különleges vagyok, mert én én vagyok, s ilyennek is kell lenni, s ez az „ilyennek is kell lenni” már kezdetektől fogva tiszteletet érdemel?
Azt gondolom, rajtam nem fog a betegség, a halál pedig sokáig várat magára?
Azt gondolom, zsírral tömhetem a hájaimat, s a külsőm egészséget sugároz?
Azt gondolom, nem látszik meg rajtam sem a nikotin, sem a drog, sem az átmulatott éjszaka?
Azt gondolom, büntetlenül kívánhatok rosszat, s engem nem érint a „Szeresd felebarátodat” parancsa?
Azt gondolom, csak a másiknak kell szorgoskodnia, én megérdemlem?
Azt gondolom a többiről, majd rájönnek arra, amit én már régóta tudok, miközben a semmit sem birtoklom?
Jó is lenne a semmit birtokolni, a valódi tudást, az alázatot, a lehajtott fej méltóságát, a lelki szegénység diadalát.
De hogyan érhetem el az elme tisztaságát – a valódi utat? Csak böngészgessek tovább rutinosan, így engedve egyre nagyobb teret a bennem élő zavarodottságnak?
Most ha sírnom kell, akkor azért, mert véges. A kételyek is végesek. Még hozzájuk is ragaszkodom. Kötődöm. Szeretem őket. Kapaszkodom beléjük. Csak tartsanak meg minél tovább, mert őket ismerem.
Istentől félek.
