+ Próza

Rubin Viola: Szívműtét előtt

Azt gondolom, nem látszik meg rajtam sem a nikotin, sem a drog, sem az átmulatott éjszaka?

Pofon vágott a mondat: „A tunyaságot és a tétlenséget kiűzi belőlünk…”

De hogyan?

Azt gondolom tehát, hogy tovább gyakorolhatom a tétlenséget és a tunyaságot? A foglalatoskodást a teremtő ellen?

Azt gondolom, ha jobbra lépek, használok magamnak? És ha balra lépek? Vagy maradjak inkább középen, akkor hallom majd a dicséretet?

Azt gondolom, bármit is teszek az a saját dicsőségemet, a saját kényelmemet szolgálja?

Azt gondolom, különleges vagyok, mert én én vagyok, s ilyennek is kell lenni, s ez az „ilyennek is kell lenni” már kezdetektől fogva tiszteletet érdemel?

Azt gondolom, rajtam nem fog a betegség, a halál pedig sokáig várat magára?

Azt gondolom, zsírral tömhetem a hájaimat, s a külsőm egészséget sugároz?

Azt gondolom, nem látszik meg rajtam sem a nikotin, sem a drog, sem az átmulatott éjszaka?

Azt gondolom, büntetlenül kívánhatok rosszat, s engem nem érint a „Szeresd felebarátodat” parancsa?

Azt gondolom, csak a másiknak kell szorgoskodnia, én megérdemlem?

Azt gondolom a többiről, majd rájönnek arra, amit én már régóta tudok, miközben a semmit sem birtoklom?

Jó is lenne a semmit birtokolni, a valódi tudást, az alázatot, a lehajtott fej méltóságát, a lelki szegénység diadalát.

De hogyan érhetem el az elme tisztaságát – a valódi utat? Csak böngészgessek tovább rutinosan, így engedve egyre nagyobb teret a bennem élő zavarodottságnak?

Most ha sírnom kell, akkor azért, mert véges. A kételyek is végesek. Még hozzájuk is ragaszkodom. Kötődöm. Szeretem őket. Kapaszkodom beléjük. Csak tartsanak meg minél tovább, mert őket ismerem.

Istentől félek.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top