+ Interjú

A fegyverzetet útközben szedjük fel – Kántor Péter interjú

A fegyverzetet útközben szedjük fel - interjú Kántor Péterrel

A részegség és az iparosság között – ott dől el a legtöbb vers sorsa.

“A részegség és az iparosság között – ott dől el a legtöbb vers sorsa.” Kántor Péter költővel beszélgettünk.

Egy korábbi beszélgetésen azt mondtad, hogy fiatal költőként bármit le mertél írni, most viszont háromszor is meggondolod, hogy mit vetsz papírra. Mitől kell egy költőnek tartania?

A fiatal költők bátrak, mert nincs bennük semmilyen veszélytudat. A gyerekek se félnek semmitől, a forró kályhától se, és nagyon meglepődnek, ha megégetik magukat. Én korán kezdtem el írni, és kezdetben még jóformán alig tudtam valamit a formáról, és úgy általában a nyelvről. Persze mindenki otthon van az anyanyelvében, automatikusan használja is, de hogy az egy formálható anyag, az a legtöbbeknek meg sem fordul a fejében. A nyelvvel a legtöbb ember úgy van, mint a levegővétellel: ezen se, azon se szoktunk gondolkodni. Kivéve az írót: neki egy mondat megformálása feladat, néha alig leküzdhető. Hogy lenne a legjobb felépíteni? Hogy aztán baltával se lehessen szétválasztani a szavakat! Hogy olyan szilárd építmény jöjjön létre, aminek még a legsúlyosabb földrengés se tud ártani! Ez a feladat. Aki tudja, hányféleképpen lehet leírni egy mondatot, az óvatossá válik. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy ma jobban meggondolom, mit írok le, mint kezdetben. És a gyakorlat arra is megtanítja az embert, hogy amikor úgy érzi, valamivel kész van, jól teszi, ha még alszik rá egyet, de inkább kettőt. Írás közben az ember mindig részeg egy kicsit – muszáj kijózanodni. És ahhoz idő kell. Hűvös tekintet, száraz szem. Vannak, akik szerelmesek a saját részegségükbe, és inkább nem javítanak bele egy sorukba se, nehogy kitöröljék belőle a jobb részt. Nagyon ritkán velem is előfordul, hogy mintha valaki diktálná nekem a verset – én csak leírom, és készen is van. Ilyenkor nem kell belenyúlni, vagy épp hogy csak. De általában nem kapom készen a szöveget, és kénytelen vagyok magam megcsinálni az egészet. A részegség és az iparosság között – ott dől el a legtöbb vers sorsa. És hogy mikor van valami készen? Néha még az is előfordul, hogy a megjelenés után is változtatok egy szövegen. Mintha azt hinném, hogy van végleges, tökéletes megoldás. De hát azt is hiszem. És egyszer-egyszer mintha sikerülne is beletalálni.

A témaválasztás terén is óvatosabb vagy?

Fiatalon nem nagyon keresgéltem, hogy miről írjak, a témák egyszerűen rám rontottak mindenfelől. Ahová csak néztem, mindenütt megírnivalót találtam. Ez is változik. Egy pár dolgot megírtam már, és az ember nem akarja saját magát ismételgetni. És ha nem is tudok mindig újat mondani, de legalább másfelől közelíteni, azt azért elvárom magamtól! Ma valószínűleg hosszabb ideig tart nálam az írásra való rákészülés (amiről gyakran nem is lehet tudni, hogy mikor kezdődik), mint régen. De huszonévesen nem is kell mindentudó bölcset játszani.

Ha nagyon kopogtat valaki, be kell engedni. Így van a megírnivalókkal is.

Nem biztos, hogy valamit mindjárt elsőre sikerül jól megírni. De vissza lehet térni egy témához akár többször is, amíg úgy nem érzi az ember, hogy azzal már nincs több dolga. A fegyverzetet így is, úgy is útközben szedjük fel.

Az egyik versedben, a Place du Marché Sainte-Catherine-ben írod: „Ami nem illett hozzá, azt nem csinálta. Kevesen mondhatják ezt el magukról.” Te elmondhatod ezt magadról? Csinálsz olyan dolgokat, amik nem illenek hozzád?

Mindnyájan csinálunk muszáj-dolgokat, mert társadalomban élünk, és az együttélésnek vannak szabályai, amiket a saját érdekünkben, merő kényszerűségből, betartunk. Társadalmi lények is vagyunk meg természeti lények is, és a kettőt nem könnyű összeegyeztetni. Amióta az eszünket tudjuk, kínlódunk vele. Meg aztán a szabályokat nem is konkrétan ránk szabták, hanem egy elképzelt emberre, aki mindenkire hasonlít, de akitől mindenki különbözik is. Ebből egyenesen következik, hogy nem egyszer olyasmiket is csinálnunk kell, amik egyáltalán nem illenek a mi személyes természetünkhöz. Időnként mintha mást se csinálna az ember, csak alkalmazkodik egyfolytában. Nem azt teszi, amit szeretne, nem azt mondja, amit gondol, nem azt gondolja, amit érez. De hát hol van akkor a szabadsága? Mert a szabadságról beszélünk mindvégig, ez nyilvánvaló. A Place du Marché hőse egy nagyon szabad személy volt, aki nem volt tekintettel arra, hogy mik a szokások, mit várnak el tőle az ismerősök és az ismeretlenek. Nagyon szabadon, nagyon öntörvényűen viselkedett, egy kicsit úgy, mint a kisgyerekek. Nem volt könnyű természete, és nem volt könnyű élete se, de érdekes, hogy ezzel együtt sokan szerették. Talán azt szerették benne, hogy meg merte csinálni azt, amit ők nem.

Magadat ilyennek tartod?

Nem, én nem vagyok annyira szabad, mint a Place du Marché Sainte-Catherine hőse. Én azért figyelemmel vagyok a szabályokra, ha nem is lelkesedem értük. Valahol félúton lehetek a szabálytisztelő és a lázadó között, egy kicsit közelebb a lázadóhoz. Igaz, hogy az ismerőseimtől sokszor hallom, hogy sokkal jobban kéne alkalmazkodnom, a saját érdekemben. Próbálok is, de azért, ahogy azt meg is írtam: az embernek legyenek határai. Úgyis vannak.

Több versedben visszatekintesz a gyermekkorba, megjelennek képek a gyermekkorodból. Hogy emlékszel, milyen gyerek voltál?

Csakugyan többször visszatekintenék? Lehetséges. Arra emlékszem, hogy nagyon nagy elvárásaim voltak. Nagy bizalmam volt a világban, és nagyon kíváncsi voltam. De hát ez minden gyerekre jellemző, azt hiszem. Ami a kíváncsiságot illeti, az többé-kevésbé máig megmaradt, a többi kettő erősen csökkent.

Írásaidban folyamatosan foglalkozol az idővel: megpróbálod megállítani, visszaforgatni, legyőzni. A térrel mintha egy stabil, tisztázottabb viszonyban lennél. Jól érzékelem ezt a kettősséget?

Minden az időben zajlik – ha nincs idő, nincs miről beszélni. Az idő olyan, mint a folyó: állandóan folyik, mégis látszólag mintha mozdulatlan lenne. Végtelennek tűnik, de tudjuk, hogy nem végtelen. Tudjuk, hogy a számunkra kiszabott idő a ’most vagy soha’. Az idő a hajtószíjunk is. Amikor ír az ember valamiről, akkor megpróbál rögzíteni valamit. Valamit felmutat. Teremt valamit, vagy csak kiemel, hogy megőrizzen, legalább ideiglenesen, egy részt abból, ami megállíthatatlanul vonul, és sodor magával mindent. Valamit kitesz a partra. Valami hordalékot, kincset. Nem lehet nem gondolkodni arról, hogy az időben élünk. Talán az állatok is tudnak az időről valamennyit, ha nem is az eszükkel, hát az érzékeikkel. Ahogy rohannak. Mintha egy tervet teljesítenének. Talán az elefántok tudnak is valamit a mulandóságról. Mindenesetre ha meglátják egy elpusztult elefánt csontjait, akkor megállnak, és ott topognak egy ideig körülötte. Tulajdonképpen az egyiptomiak is ezt csinálták, amikor piramisokat építettek.

A tér – az idő hordozója. Az utca. A fák. A történelem a falakban. Még nem írtam eleget róluk. Még adósa vagyok a térnek.

Elképzelsz magadnak valamilyen olvasót, amikor írsz? Megfordul a fejedben, hogy vajon kik azok, akik olvasnak? Van egy képed az ideális olvasóról?

Amikor írok, nem képzelek el olvasót magamnak. Teljesen lefoglal az írás. Fogalmam sincs róla, hogy milyen lehet az ideális olvasó! De ha belegondolok, olyasfélének kell lennie, amilyen én vagyok. Csak egy kicsit okosabb, egy kicsit jobb nálam. És nagyon kíváncsi. És megértő. Ezen kívül akármilyen lehet, csak legyen! Mert ha nincs, akkor az egész világ olyan kihalt, mint este a hatalmas és üres Kossuth tér.

Legutóbbi kötetedben, A Köztünk maradjon című gyűjteményben helyet kapott egy versciklus, amelynek Lucian Freud festményei adják az alapját. Mi érdekelt leginkább a festő műveiben?

Az érdekelt benne a leginkább, hogy a portréi olyanok, mintha meztelen testeket ábrázolna, a férfi és női aktjai pedig olyanok, mint a portrék. Mást nem is festett. De hát mit mondjak erről még? Ott vannak a versek – azokban benne van, benne kell lennie a kérdésre a válaszoknak is.

A Köztünk maradjon a megrendítően személyes szövegek mellett több közéleti témájú verset is tartalmaz. Szerinted vannak olyan dolgok, amikről muszáj beszélni? Van ma valós szerepe a közéleti lírának? Felelősséggel tartozik-e a költő, hogy ne hagyjon szó nélkül olyan eseményeket, mint a tatárszentgyörgyi cigánygyilkosság?

Nincs az semmilyen törvénybe szedve, hogy mettől meddig terjed az írástudó felelőssége, ha egyáltalán van neki ilyenje. Gondolom, van, de az írói felelősséget nem osztják, azt vállalni szokták. Minden író maga határozza meg magának, hogy miről ír, senki azt kívülről nem szabhatja meg neki. Nincsenek költői és nem költői témák – bármiről lehet írni, és semmiről se kötelező.

Nekem fontos volt, hogy írjak Tatárszentgyörgyről – úgy éreztem, hogy a tisztességem forog kockán, ha hallgatok.

Ha úgy tetszik, merő önzésből írtam azt a verset – csak hogy ne érezzem magam olyan végtelenül rosszul. És valami hasonló történt akkor is, amikor a Károlyi-szobrot Budapestről Siófokra száműzték. Muszáj volt írnom róla. Egyébként kit érdekel, hogy van-e ma szerepe a közéleti lírának vagy nincs?

Mi a véleményed, az ország számára eljött már „a dolgok neheze”, ahogy több újabb versedben is fogalmazol, vagy még most kell valami nagyon nehézre számítanunk?

Abban az igencsak személyes témájú versben, aminek a címe „ A dolgok neheze”, épp arról írok, hogy mindig azt hisszük, ez most a dolgok neheze, és általában meg is van rá az okunk, hogy ezt higgyük, egészen addig, amíg a következő pillanat rá nem ébreszt bennünket, hogy az a dolgok neheze. Vagyis tulajdonképpen mindig a jelen a legnehezebb, akármilyen nehéz lesz is a holnap. Ez akár vigasztaló is lehet.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top