+ Interjú

Betonbringából üvölt Bartók

Miért is tekintene a Szövetség’39 művészeti csoport rögeszmés komolysággal a közterekre? Péter Dórát és Tóth Bálintot kérdeztük.

A Szövetség’39 művészeti csoport jó pár éve betoncsodáival örvendezteti meg az utca emberét. Workshop-jaikon számtalan tehetséges fiatal megfordult már, akik parádés betonalkotásokkal igyekeznek feldobni a város különböző helyszíneit és erősíteni azt a szemléletet, miszerint a közterekre nem feltétlenül kell rögeszmés komolysággal tekinteni. Egyik legújabb dobásuk egy betonba öntött bicikli, melynek pedáljai a Bartók Rádió hullámhosszát csiklandozzák ki a kerékpárba rejtett rádióból. A projekt két vezetőjével, Péter Dórával és Tóth Bálinttal beszélgettünk.

A kerékpár egy beton-workshop keretein belül született meg. Mit kell tudni erről a csoportról és kik vehetnek részt benne?

Bálint: Magát a workshop-ot a Szövetség 39’ művészeti bázis szervezi és vezeti, immár 4. alkalommal. A műhely elsősorban építészhallgatóknak lett meghirdetve, akik ezt a Műegyetem keretein belül, szabadon választott tantárgyként, kreditekért vehetik fel. A résztvevők legnagyobb része elsősorban építész tanuló, de idén is jöttek például a MOME-ről, a BKF belsőépítész karáról, illetve Pécsről is.

Dóri egy negyedéves hallgató és még viszonylag friss húsnak számít a beton világában, de Bálint már korábbi projektekben is részt vett. Hogyan jött az ötlet, hogy együtt dolgozzatok?

Dóri: Valóban, én nemrég csöppentem bele a beton workshopba, amit, mint egyetemi tantárgy választottam. Az volt a tervünk, hogy a félévben egy olyan beton bringát készítünk, ami áramfejlesztésére szolgál, mobilfeltöltésre is képes. Baróthy Anna – a Szövetség ’39 vezetője – javasolta, hogy ismerkedjünk össze Bálinttal, aki korábban már csinált egy bebetonozott biciklit, ami felcsigázta a Pasta Manufaktura érdeklődését is. Mivel a Pasta is valami hasonlót szeretett volna, valamint én is bicikliben gondolkodtam a tervezésnél, Bálintnak pedig már volt tapasztalata ebben, evidensnek tűnt, hogy együtt visszük végig a dolgot.

Bálint: A Pasta Manufakturá-nak nagyon tetszett a korábbi bringa, ezért ez a kiindulási pont meghatározó irányvonala lett a koncepció folyamatának. Ez egy nagyon kedvező együttállása egyrészt a Pasta igényeinek, másrészt a mi terveinek. Én nagyon szívesen belevágtam volna, de egyedül semmiképp nem akartam elvállalni, így nagyon szerencsésen alakultak a dolgok és kiegészítettük egymást.

Pontosan kik alkotják a „betonbringa” alkotó csapatát?

Dóri: Eredetileg hárman voltunk: Gilicz Balázs, Albert Fatime és én. Később találkoztunk Bálinttal és a Lukátsi Marcival – akik Lajkó Nórival együtt az első beton bringát készítették.

Bálint: Sajnos Marci a párhuzamosan futó diplomaterve miatt időközben lemorzsolódott, viszont a bátyja Márk óriási segítségünkre volt. Villamosmérnökként, egy zenélő betonrádió összehozása gyerekjáték volt számára, így ő lett az elektronikai rész működésének felelőse.

Mikorra várható a bicikli befejezése és körülbelül mikor rakjátok ki a Kiskörúton található Pasta Manufaktura elé?

Dóri: Elvileg a napokban leszedjük a zsalut, aztán jöhet a szállítás. Ez egy kicsit rázós lesz, tekintve, hogy egy 400 kilós tárgyról beszélünk.

Bálint: A fuvarozással szerintem nem lesz gond, ami kicsit macerássá teszi az egészet, az a bürokratikus része, pontosabban az engedélyek. Ha minden jól megy, körülbelül 2 hét múlva már az új helyén lehet tekerni.

Azonkívül, hogy ez egy különleges anyaggal kombinált alkotás, lesz benne valami csavar, ami interakcióra csábíthatja az embereket? Említetted, hogy eredetileg egy áramfejlesztő bicikli volt a terv..

Dóri: Az eredeti ötletből annyi maradt meg, hogy nem pusztán egy bebetonozott bringát akartunk létrehozni, hanem fő szempont volt, hogy valamire hasznosítsuk is. Mindenképpen szerettük volna, hogy aki ezt a biciklit tekeri, valamilyen hatást váltson ki a kerékpárból. Így született meg a rádió gondolata, amit a pedálozás során keletkezett áram szólaltat meg. Egyrészt mókás, hogy egy földről felemelkedett „lebegő” biciklivel ilyen eredményt tudsz elérni, másrészt „zöld”, tehát tökéletesen környezetbarát, hiszen semmilyen külső áramot nem igényel.

Ha definiálni kéne, hogyan határoznátok meg a betonbringa műfaját?

Bálint: Ez egy jópofa köztéri tárgy, ami sokkal többet tud, mint egy szobor, de egyáltalán nem akarja magát művészeti alkotásként definiálni. Ez egy játék, mely részvételre csábít és akkor válik egésszé, ha valaki ráül. Nagyon bízunk benne, hogy a járókelők kíváncsisága elég ahhoz, hogy kipróbálják. Semmi kiírás vagy használati utasítás nem lesz kirakva, de egy bringa esetében adja magát a dolog, hogy arra rá kell ülni és tekerni kell. Amint a pedál elkezd mozogni, a rádió megszólal, mikor pedig leállnak vele, magától kikapcsolódik.

Miért döntöttetek végül a Bartók Rádiónál? Korábban felmerültek olyan elképzelések is, hogy mp3 lejátszót lehetne hozzá csatlakoztatni.

Bálint: A lényeg itt nem a zenehallgatás, hanem az, hogy legyen egy közvetlen visszacsatolás. Ha kipróbálod, akkor történik valami aktivitás; ha valaki elég bátor ahhoz hogy tekerjen, akkor egy élményt kap cserébe. Ez lehetne akár egy robbanóhang is, nem feltétlenül kell zenére gondolni. Azért vetettük el az mp3 lejátszó ötletét, mert az nagyon elvinné abba az irányba, hogy magáról a dalokról szólna a dolog. Felmerülnének problémák a zenék stílusával kapcsolatban, az emberek görcsölni kezdenének, hogy lehet-e a számokat léptetni, illetve saját lejátszójukat rá tudják-e csatlakoztatni. Itt pont nem ez a lényeg, hanem az hogy valami szól, valamit kapsz cserébe. Igyekeztünk egy olyan csatornát keresni, ahol viszonylag keveset beszélnek és a komolyzenét is viszonylag egy semleges dolognak ítéltük meg.

A terv eredetileg a Pasta Manufaktura megrendelésére született, de mit gondoltok, túl tud nőni a bicikli egy dekoratív és szokatlan alkotás szerepén? Mi az, amivel emberközelivé tudjátok tenni az egész koncepciót?

Bálint: Az egész biciklin érezhető, hogy ez egy manufakturális dolog, hogy gyakorlatilag bárki által elkészíthető, nyilván rengeteg energia befektetésével. Úgy gondolom, a rádió még ebbe a kategóriába sorolható, elég csak édesapámra gondolni, aki még tudott rádiót építeni, hogy hallgassa a Szabad Európát. Ezzel szemben egy mp3 lejátszót már nem tud senki megcsinálni magától, ezért is hangsúlyozzuk, hogy itt egyáltalán nem a zenehallgatás a kulcsfontosságú. Mára már mindannyiunk zsebében olyan kütyük hemzsegnek, amivel azt hallgatsz, amit csak akarsz, ráadásul kiváló minőségben. Ezekkel nem célunk és nem is tudunk versenyre kelni. Itt maga a működés a lényeges, hiszen teljesen világosan érthető, hogy az egész hogyan van felépítve. Igyekszünk visszakapcsolódni abba a néhány évtizeddel ezelőtti tárgy kultúrába, amikor még tudtunk autókat szerelni, képesek voltunk rádiókat építeni. Az emberközeli dolgokra szeretnénk felhívni a figyelmet, egy olyan szellemiségre, amely mára gyakorlatilag teljesen eltűnt. Napjainkra az jellemző, hogy van egy adott tárgyam, aminek megmondom, mit akarok, az pedig meg csinálja, azonban az, hogy a két cselekvés közt mi történik, nem látjuk, nem értjük. Mi erre mondunk nemet. Látom, hogy van egy pedál és egy dinamó, teljesen egyértelmű a visszajelzés is: ha tekerem, a rádió megszólal, ha leállok, egy ideig recseg, aztán csendben marad. Kicsit esetlen, kicsit béna, de pont ettől az esetlenségtől szerethető és emberközeli.

Szerintetek mennyire lesz népszerű a kezdeményezés?

Dóri: Úgy gondolom, van erre igény, én legalábbis biztosan kipróbálnék egy ilyet. Pusztán annyit várok el, hogy használják és ne álljon szegény magányosan. Jó volna az is, ha minél hosszabb ideig épségben maradhatna, de persze egy public art esetében bármi benne van a pakliban..

Bálint: Pozitívan tekintek a jövőbe, ennek kapcsán. Olyan folyamatokat láthatunk itt Pesten, amik a köztereket kicsit más irányba terelik, másra használjuk már őket, mint mondjuk 10-15 éve. Sokkal több a minőségi élettér, belakjuk őket saját tárgyainkkal. Egyre inkább tendencia, hogy élményekkel ruházzuk fel ezeket a köztereket.
A public art műfajára jellemző, hogy nem igazán lehet közpénzekből megvalósítani, hanem aki belevág, az egyszerűen szeretetből, hobbiból és elhivatottságból csinálja. Ez meg is látszik ezeken a munkákon és ez így is van jól, hiszen ha játékról beszélünk, az a legjobb, ha örömből születnek ezek a dolgok. Adott egy pofonegyszerű tárgy, ami szerénysége ellenére megmozgatja az emberek fantáziáját és egy ötpercnyi élményt jelent annak, aki nem megy el mellette. Ezen a vonalon szeretnénk még rengeteg mindent csinálni, hiszen nem elég, hogy a barkácsolás egy szívszerelmünk, de akkor a legjobb csinálni valamit, ha azt másoknak is átadhatjuk.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top