+ Irodalom

A halál egyenes vonala

Gyakran álmodom azt, hogy anyu él, csak nincs itthon, rövid időre elment valahova…

Gyakran álmodom azt, hogy anyu él, csak nincs itthon, rövid időre elment valahova, izgulok közben, rettenetesen aggódom, mert hol van, mért nem jön már, de közben jó is, nagyon jó, mert tudom, hogy ÉL, időnként úgy álmodom, hogy hosszú időre ment el, akkor még inkább izgulok, legyűr az aggodalom, hisz hol van ennyi ideig, mért nem jön már, de persze egyúttal még így is jó, nagyon jó, mert tudom, hogy ÉL, aztán van úgy, hogy – még mindig álmomban – elkezd billegni a pillanat, billegni a valóság ide-oda: ÉL, NEM ÉL, él, nem él, él, nem él, él, nem él, iszonyú sokáig, felfoghatatlanul sokáig billeg így ide-oda a pillanat, a valóság, billeg, csak billeg: ide-oda, ide-oda, ide-oda, ide-oda, ez borzalmasan, iszonytatóan, elviselhetetlenül erős fájdalom, éppen a billegés, a hánykolódás miatt remény és nemremény között: remény, nemremény, remény, nemremény, ez bírhatatlan fájdalom, a hideg vált melegbe, a meleg hidegbe, de mégiscsak ott van benne a remény is, a remény, és így és ezért ez a bírhatatlan fájdalom meg is enyhül olykor, különösen, ha a következő stációhoz hasonlítjuk, amikor a pillanat, a valóság véglegesen, végérvényesen, visszavonhatatlanul rááll – még mindig álmomban – arra az egyenes, végtelen vonalra, hogy NEM ÉL, nem él, nem él, nem él, ez a végtelenbe meghosszabbított pillanat, ez a végtelenbe meghosszabbított egyenes vonal – pontosan, mint a halál egyenes vonala azon a bizonyos orvosi berendezésen, azon a képernyőn –, ez a megváltoztathatatlan bizonyosság, hogy nem él: a legnagyobb létező fájdalom, a minden eddiginél erősebb, igazán felfoghatatlanul, elviselhetetlenül nagy fájdalom, hisz nincs benne remény – nem él, nem él –, tűéles,  pengeéles, késéles, bárdéles, metsző, hasító, sikoltó vonal, fájdalom, nem érti az ember, nem tudja felfogni, hogy viseli el, hogy viselheti el, attól ilyen éles, szúró, hasító, tűrhetetlen fájdalom ez, hogy előtte ott volt az iszonytató billegés iszonytató fájdalma, melyben mégiscsak ott volt a remény, most meg már nincs remény, nincs remény, nem él, nem él, végtelenül, végtelenül, így marad most már minden időkre, örökre, örökre, ma van az ő születésnapja!

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top