Cseh Katalin: Amit nem lehet megenni, Koinónia 2013., illusztrátor: Bódi Katalin (interjú) 60 oldal, 2200 Ft
Egy tíz-tizenkét éves gyereknek egyszerre végtelenül egyszerű és beláthatatlanul bonyolult a világ. Nem véletlenül hálás dolog tehát a kiskamaszok érzéseiről, világlátásáról írni, verseket vagy prózát akár, prózaverseket meg főleg, a svéd gyerekversek óta egyszerűen megunhatatlan, elavulhatatlan, elévülhetetlen ez a forma, ha a költő az ő szemüvegükön keresztül akarja látni és láttatni az élet dolgait. Régebben Ágai Ágnes, mostanság Lackfi János, Ijjas Tamás és még sorolhatnánk.
Cseh Katalin, kolozsvári költő
is ezt a megközelítést választotta legutóbbi, Amit nem lehet megenni című kötetében, melyet a Koinonia kiadó jelentetett meg tavaly karácsonyra. A könyv képeskönyv-formátuma megtévesztő lehet, már a megcélzott korosztályt illetően, de Bódi Kati borítója nyilvánvalóvá teszi: ezek a versek elsősorban tíz év körüli lányoknak szólnak.
És persze mindenkinek, aki szereti a verseket.
Cseh Katalin érzékeny figyelemmel veszi észre és írja le a senemgyerek-senemkamasz lét hétköznapi nehézségeit és csodáit. Apróságok, banalitások ezek, tömör kis gondolatok, minden felesleget, sallangot nélkülöző megfogalmazásban. Ám a különállónak tűnő versekből, gondolatokból, hasonlatosan Ijjas Tamás Bőröndapu című kötetéhez, összeáll egy – sajnos szintén elég általános – történet: egy család széthullásának története.
Megszokott helyzet, hogy egy felnőtt gyerek-bőrbe bújva ír gyerek-verseket.
Ebben a helyzetben szinte lehetetlen elkerülni bizonyos csapdákat. Cseh Katalin a sokféléből leginkább (azaz szinte csak) egybe esik bele: néhol olyan dolgokat fogalmaz meg (például Az Iskoláról vagy A szeretetről című versben), ami szinte kizárt, hogy egy tíz év körüli gyerek fejében megforduljon, olyan felnőtt-gondolatokat, amik gyerekfejbe, gyereknyelvbe ültetve kissé erőltettetek, kioktatóak lesznek. Szerencsére ezt a csapdát rendszerint elkerüli a költő, annak ellenére, hogy az olvasóra kevés vers hat az újszerű felismerés erejével.
A viszonylagosság, az állandó játék a párhuzamokkal végigvonul a köteten. Szépen visszaköszön az illusztrációkban is. Bódi Kati tökéletesen illeszkedő képi világot talált a versekhez: elszakadt a hagyományos illusztrációs technikától, elmozdult a kollázs felé, de szolid és visszafogott maradt.
Kiegészíti a puritán nyelvezetű, egyszerű verseket, pedig sok oldalpáron nem tesz egyebet, csak megvalósítja a versek költői képeit.
Az Amit nem lehet megenni nyelvezete viszont pontosan olyan semmilyen, amilyen a megidézett korú gyerekeké általában. Még nem használ szlenget, még nem próbál egyéni lenni, egyszerű, általános, mégis képes egyéni módon megvilágítani dolgokat. Néha nagyon-nagyon közel jár a közhelyeshez (ezekben az esetekben, mint például a Megállapítás című versnél, csak Bódi Kati illusztrációja menti meg a helyzetet, némi többletjelentéssel kiegészítve, mintegy kihúzva a csávából a szöveget).
Az egész köteten átvonul a felnőttek és a gyerekek világának szinte összeegyeztethetetlen megkülönböztetése.
Az ártatlanság és az egyszerűség áll szemben az álságossággal és a bonyolultsággal, a rácsodálkozás a rutinszerű létezéssel. A költő mégis képes egyszerre használni a felnőtt és a gyerek-perspektívát, így a versek sokkal többet adnak az egyszerű szembeállításnál, esetleg ítélkezésnél. Sőt, a szembenállásokban is elbizonytalanít bennünket: biztos, hogy amit egymás ellentéteinek hiszünk (legyünk gyerekek vagy felnőttek akár), nem lehet ugyanannak a dolognak két (vagy több) oldala?
A kötet verseit olvasva csak lassacskán jövünk rá:
Cseh Katalin valójában a bolondját járatja az olvasóval, legyen az felnőtt vagy gyerek. Látszólag lényegtelen dolgokról beszél, olyanokról, amiket nem lehet még megenni sem. Aztán valahogy csak beugrik, hogy milyen dolgokról van itt szó: rájövünk, hogy a költő a sok aprósággal, a sok általánosan jellemző helyzettel nagyon-nagyon finoman és lépésről lépésre elvezetett minket néhány alapvető, már-már triviális igazsághoz. És ha ezt egy kicsit kevésbé körmönfontan műveli, az egész kötet egyszerűen átcsúszott volna giccsbe, álszent szájbarágásba.
Hogy, tudni illik, nem csak kenyérrel él az ember.
