+ Fotó

Fáradt olajtól a művészet fényeihez – Czigány Ákos interjú

Egy képromboló megközelítéssel élve, a fényképek eltörlik a múzeumok tartalmát és eközben – ellentmondásos módon – ezt képileg mondják el.

Bár Czigány Ákos A művészet fényei című kiállítása május 18-án a Mai Manó Házban véget ér, biztosak lehetünk abban, hogy a Lucien Hervé és Rodolf Hervé díjas fotóművész még számtalan hasonlóan komplex és lebilincselő fotósorozatot készít a jövőben. Az alkotóval a hamarosan befejeződő tárlat történetéről beszélgettünk.

– Honnan jött a gondolat, hogy a plafon – mely vizuális szempontból egy elhanyagolt és elfelejtett felületet – legyen következő fotósorozatának központi eleme? Miért pont galériák és kiállítótermek mennyezetére esett a választása, mikor gyakorlatilag valamennyi épület rendelkezik ezzel a „tulajdonsággal”?

– Az ötlet magva – mely a Mai Manóban kirakott albumban is látható és olvasható – a hamburgi Kunsthalle Kortárs Művészeti Galériából ered. Ennek egyik termében láttam meg a japán Haraguchi Matter and Mind című művét, amely egy fáradt olajjal teli hatalmas medence. Gyönyörű, fekete felszínét nézegetve tűnt fel a benne tükröződő világítómennyezet, amit aztán egy másik teremben közvetlenül le is fényképeztem. A függőleges nézőpont már korábbi és az akkor párhuzamosan futó munkáimban szintén foglalkoztatott, tehát az elgondolás több szálon született meg és teljesedett ki. Évekkel azelőtt ipari épületekben alkalmaztam a vertikális képi tengelyt, a múzeumbelsőkkel egyidejűleg pedig lakóházak udvarán is. Ez utóbbi lett az Egek sorozat.

– Egek című fotósorozatában belvárosi bérházak udvarából, felfelé állított fényképezővel készített fekete-fehér képeket, ahol a körfolyosók adtak keretet az égnek, kihangsúlyozva az ember és a lakóhelye közti kapcsolatot. A Művészet fényei esetében zárt térben készültek a felvételek. Itt mi a fő mondanivalója?

– A mondandó – ha van ilyen -, a szemlélőre van bízva, de a kiindulópont mégiscsak a művészethez fűződő viszonyunk. Egy képromboló megközelítéssel élve, a fényképek eltörlik a múzeumok tartalmát és eközben – ellentmondásos módon – ezt képileg mondják el. Újabb képeket találnak és építenek, feltéve a kérdést, hogy hiányzik-e valami abból, amit művészetnek nevezünk.

– A furcsa fények újra dimenzionálják a teret, de hogyan áll össze az absztrakt és a valóság közös jelentéssé?

– Az absztrakt itt nem egyéb, mint stilisztikai műszó, tájékozódni segítő konvenció. Sokkal inkább az összpontosítás, a figyelem egy formája. Része a valóságosnak és talán a valóságnak is.

– Nevezhetjük a fényt kimeríthetetlen ihletforrásnak? Készül hasonló fotósorozat, ahol ismét a fényé lesz a főszerep?

– Készül hasonló sorozat, de kevésbé tárgyiasítom ennyire szemtől szembe a fényt. A látás, illetve a képi megjelenítés egyes területei kerülnek lassan elő.

– Melyik mennyezetet fotózta a legszívesebben?

– Érthető módon, a már említett hamburgi felvétel létrejötte a legemlékezetesebb, ezért is foglaltam albumba a történetét. Az eredmény szempontjából, a budapesti Ludwig Múzeum mennyezete tartozik a kedvenceim közé, de egyébként nincs igazi különbség, mindenhol szívesen dolgoztam. Utólag mindig különös viszony alakult ki azokkal a helyszínekkel, ahol sorozat részeként kiállításra kerülnek az ott készült felvételek is, és öntükröző kapcsolat létesül a tér és a fényképek között. Ilyen volt eddig a Galerie Braubachfive (Frankfurt am Main), a Szent István Király Múzeum (Székesfehérvár) és persze a Mai Manó Ház.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top