Beckett: Godot-ra várva; Katona József Színház; Rendezte: Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor
Aki hallott már valaha az abszurd drámáról, annak a műfajról jó eséllyel Beckett neve ugrik be először, majd róla kisvártatva a Godot-ra várva, arról pedig a lényeg – ti. hogy sosem jön el. Maximum ennyi háttértudásra van szükség a Katona József Színház előadásához, s hogy ez mennyire így van, arról a társulat minden létező csatornán megpróbál meggyőzni. A színház honlapján olvasható kedvcsináló arról mesél, hogy a San Quentin Állami Börtön elítéltjei mihez kezdtek azzal a „sötét, intellektuális darabbal, amely sok, művelt nyugat-európai nézőnél is kiverte a biztosítékot”, a színlap pedig – többek között – a szerző nyilatkozatát közli, ami a Godot-ra várva rádiójáték-változata kapcsán, még az ősbemutató előtt hangzott el:
Nem tudom, kicsoda Godot. Azt pedig főleg nem tudom, hogy létezik-e. És azt sem tudom, hogy hisznek-e benne vagy sem – mármint azok ketten, akik várnak rá. […] Estragont, Vladimirt, Pozzót, Lucky-t csak kevéssé ismerem – annyira biztos nem, hogy értsem is őket –, és azt sem tudom, hol és mikor léteznek. Majd ők elmagyarázzák. Nélkülem. Én és ők végeztünk egymással.
Sőt, mintha a színház saját, videós beharangozójában megszólaló színészek is arról beszélnének, hogy a Godot-ra várva makacsul ellenáll a jól bevált értelmezési kísérleteknek, Kocsis Gergely pedig ennek jegyében még egy anekdotát is felemleget: „azt mondta Beckett, hogy ha Istenre gondoltam volna, akkor azt írtam volna, hogy Isten, nem azt, hogy Godot.”
Mindez azért nagyon fontos, mert ebből a szempontból tökéletesen igazuk van: függetlenül attól, hogy ki-ki mennyit ért az előadásból, s közben mennyire ismer magára, egyszerűen jólesik nézni ezt a négy félnótást a Katona színpadán. Másfelől viszont, jóllehet az értelmezés elutasítása is egyfajta értelmezés, ez az igyekezet önmagában véve ugyanannyira fals és egyoldalú, mint a belemagyarázás. Pontosabban fals és egyoldalú volna, csakhogy a társulat nem elégszik meg a Godot-ra várva esszenciájával, hiszen Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor közös rendezésében a Beckett-szakirodalom legfőbb irányvonalai is élesen kirajzolódnak.
Márpedig Becketthez még ebben az előadásban sem árt a sorvezető.
A szereplők alapvetően két típusba, a várakozókba és az utazókba sorolhatók. Vladimir és Estragon az örökké kifogásokat kereső, dolgukat halogató várakozók, Pozzo és Lucky pedig a céltalanul robotoló, kényszeresen cselekvő utazók. A szláv Vladimir, a francia Estragon, az olasz Pozzo és az angol Lucky mind-mind beszélő nevek, hiszen hangzásuk, eredetük révén az emberiség egészét jelképezik. Beszédük, viselkedésük még civilizáltságra utal, de már képtelenek figyelni egymásra, az udvariassági formulák kényszeres ismétlődése, a közhelyek pufogtatása és az eszmefuttatásaik ésszerűtlensége pedig arról árulkodik, hogy az ember a műveltségéről feledkezik meg legelőször.
Legalábbis szemmel láthatóan sokkal hamarabb, mint az alá-fölérendeltségre való hajlamáról, Lucky-t ugyanis kötéllel a nyakában, pórázon vezetve, csomagokkal a kezében hajtja be a színpadra Pozzo, aki tisztes távolból, kényelmesen üget a szolgája mögött. Lucky minden erőfeszítése felesleges, Keresztes Tamásé viszont élményszámba megy: a kötél akkor is húzza a nyakát, amikor Pozzo elengedi, síron túli zihálása akkor sem szűnik meg és a görnyedt testtartása akkor sem egyenesedik ki, amikor pihenhetne, a szakadék szélén egyensúlyozik, csak mert a gazdája azt parancsolta, a poggyászát pedig még akkor is csak átmenetileg teszi le a földre, ha tudja, hogy homokkal van tele – tulajdonképpen élőhalott. Kulka János hiú, fölényes, önző és kegyetlen földbirtokost formál Pozzóból, de kifinomult alakítását Szakács Györgyi jelmeze mélyíti el igazán, hiszen Pozzo eleganciája a porondmesterekével vetekszik. Ami már csak azért is találó, mert ebben az előadásban Pozzo valójában emberidomár, a porond egészét betöltő, forgó, billegő alkalmatosság akár egy cirkuszi eszköz, Lucky pedig a mutatványos, akinek legfőbb attrakciója a gondolkodás.
Önálló gondolkodásra persze már egyikük sem képes,
hiszen Lucky-t Pozzo utasítja, a gondolkodás elengedhetetlen kelléke, a kalap pedig Vladimir és Estragon, azaz Didi és Gogo fején teljesen haszontalan. Olyannyira, hogy az itt a piros, hol a piros mintájára addig-addig cserélgetik a saját kalapjaikkal, hogy nem lehet megállapítani, végül melyiket dobják el a három közül. Nincs már tétje a gondolkodásnak, Kocsis Gergely el-eltöprengő, olykor egészen racionális, óvatos, előrelátó és az őt körülvevő világot még jobbára tisztán érzékelő Didije az utolsó, aki még tudja használni az eszét. Nem úgy a szertelen, gyámoltalan és szeretetéhes Gogo, aki Elek Ferenc magával ragadó játékában már az első pillanattól kezdve úgy viselkedik, mint egy csecsemő. A földön többnyire azért fetreng, mert próbálja levenni a cipőjét vagy mert belerúgtak a lábába, ilyenkor azonban egészen úgy fest, mint egy kisbaba, aki mindenáron bele szeretné gyömöszölni a lábfejét a szájába. A folytatásban aztán Didivel sétál kézen fogva, az ő dúdolására alszik el, és a didi nyugtatja meg igazán – ez utóbbi alighanem csak a magyar nyelvű előadások sajátja. Khell Csörsz díszlete Gogo gyermeteg lelkéhez is kitűnően passzol, de a lepukkant, valaha szebb napokat látott játszótér színházi értelemben, játszó-térként tölti be a funkcióját igazán.
Látod, Didi, mindig akad valami, ami elhiteti velünk, hogy élünk.
Didi és Gogo léptei bizonytalanok, mozdulataik egymásra utaltak, de képtelenek leszállni a körhintáról. Ebben a körforgásban a Godot üzenetét hozó fiú (Varga Zétény) előszöri feltűnése még bizakodásra ad okot, újbóli megjelenése azonban már saját magát leplezi le, hiszen az üzenet minden nap ugyanaz. Godot jönne, de nem tud, Vladimir és Estragon menne, de megtorpannak – mi, nézők pedig maradnánk még, de el kell indulnunk hazafelé.
