+ Film

Halott lelkek sivataga – Antonio Piazza interjú

Abból a kérdésből indultunk ki, hogy hogyan bújtathatnánk a nézőt egy vak bőrébe, miközben kiváltunk egy összetett szenzuális érzést.

Az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb olasz filmje, a Salvo – magányos szerelmesek társrendezőjével beszélgettünk (Piazza a képen balra) a vakságáról, a maffiaháborúkról és Fliegauf Bencéről.

– Az első játékfilmjével rögtön elvitte a Cannes-i Kritikusok Hetének nagydíját. Erős kezdés.

– Rendezőtársammal, Fabio Grassadonióval úgy érkeztünk Cannes-ba, hogy a filmnek még olasz forgalmazója sem volt. A film beválogatása kisebb botrányt keltett odahaza. De a díj elnyerése után elég hamar találtunk olasz forgalmazót, aztán sikerült eladnunk a filmet sokfelé, úgyhogy azóta sokat utazunk. A díj eléggé megváltoztatta a Salvo kifutását, hiszen ez egy alacsony költségvetésű produkció, ráadásul mi teljesen ismeretlen voltunk mint rendezők. A Salvo nem egy kereskedelmi céllal készült komédia, ezért különösen nehéz Olaszországban – persze máshol is – érvényesülnie. De a második filmünk, amit rövidesen elkezdünk írni, sem lesz túl vicces, úgyhogy nem hiszem, hogy könnyű lesz megfinanszírozni, bár a díj biztosan könnyíti a folyamatot. Szintén szicíliai történet lesz, és megint szeretnénk egy műfajt felhasználni és átértelmezni: ezúttal egy kísértettörténetet mesélünk el, ami egy valós, maffiával kapcsolatos eseményen alapszik.

– A Salvo a szülőföldjén játszódik, Palermóban. Gondolom meghatározó tapasztalat volt ott felnőni. Ma is ott él?

– Nem, Rómában élek, de gyakran járok Szicíliába a szüleimhez és a testvéremhez. Fabióval mindketten Palermóban születtünk és nevelkedtünk, többek között ez is az oka annak, hogy el akartuk készíteni a Salvót. Nem volt könnyű ott élni a 80-as években, a hírhedt második maffiaháború idején, amikor a Corleonesi (a szicíliai maffia, a Cosa Nostra egyik ága, amely a 80-as és 90-es években dominálta a szervezetet; nem hivatalos elnevezésüket vezetőik szülővárosáról, Corleonéről kapták – a szerk.) átvette az uralmat a város felett, és legyilkolta több száz helyi ellenségét. Minden egyes nap csak nőtt a halottak száma, követtük az újságban. Kemény időszak volt ez a családunk számára is. Apám becsületesen élt, de akkoriban mindenkinek nehéz volt kezelnie a feszültséget. Tudtuk, milyen különös helyen élünk, mégis úgy tettünk, mintha Palermo egy teljesen normális európai város lenne. Ebből a tettetésből származott számunkra a vakság témája – bizonyos értelemben mindannyian vakok voltunk. Azt választottuk, hogy ne lássuk, mi zajlik körülöttünk – rálátni a dolgokra nehezebb és veszélyesebb, általában nem könnyíti meg az életet. Emlékszem, egy forró júliusi napon le akartunk menni a tengerhez pihenni. Reggel robbanás rázta meg az utcát és a velünk szemben lévő házat, amiben egy ügyész, Rocco Chinnici lakott. Betörtek a házunk ablakai, és hirtelen a padlón elterülve tértem magamhoz. 13 éves voltam. Olyan volt, mintha háború lenne, kinéztem az ablakon, és egy hatalmas lyukat láttam a földben egy autó helyén. Azon a napon a családdal lementünk a tengerhez, ahogy terveztük, mintha mi sem történt volna, mintha mindez egy átlagos nap lett volna az életünkből. (Rocco Chinnici, a maffia ellen aktívan szervezkedő, híres ügyész és két testőre a merényletben életét vesztette – a szerk.)

HTFile.ashx

– Hogy látja, mostanában már minden rendben van Palermo utcáin?

– Mindez mára megváltozott, a maffia nem gyilkol annyit, például azért is, mert megértették, hogy az túl nagy figyelmet generál. Üzletiesebb lett az egész, kevésbé veszélyes és rőszakos, de korruptabb. Amikor gyerekek voltunk, könnyű volt megkülönböztetni a mocskos pénzt és felismerni a maffia embereit a ruhájukról, óráikról. Mára elmosódott a határvonal az illegális és legális gazdaság között, a maffia nagyon gazdag, fektetnek be Olaszországban, Németországban és az Egyesült Királyságban. Sokat változott a helyzet, de nem minden tekintetben lett jobb.

– Mit csinált a filmrendezés előtt?

– Amikor Fabióval elkezdtünk együtt történeteket írni, évekkel ezelőtt, én újságíróként dolgoztam, ő pedig tanított. Aztán olasz tévésorozatoknál dolgoztunk forgatókönyvíróként, illetve filmgyártó cégeknél forgatókönyv-konzultánsként. 2007 végén nagyon elégedetlenek voltunk egy filmmel, amiben mi is részt vettünk, ezért úgy döntöttünk, elindítunk egy saját projektet. Ez lett később a Salvo.

– Elég szokatlan, hogy ketten rendeznek. Ölik egymást?

– Vannak testvérpár-rendezők, például a Coen-fivérek vagy a tapasztalt olasz páros, a Taviani-testvérek. Nem véletlen, hogy a rendezőpárosok gyakran testvérek, hiszen a két egyenrangú alkotónak közös világképpel, nézőponttal kell rendelkeznie. Számunkra ez teljesen természetes volt, mert évek óta együtt dolgozunk. De az írás elég konfliktusos volt, sokat vitáztunk, a rendezés gördülékenyebben ment. Fabio aktívabb, állandóan izeg-mozog, sokat dolgozik a színészekkel a díszlet közepén, én lustább vagyok, többet ülök a monitorok előtt és tervezgetem a kameramozgásokat az operatőrrel.

ndaxnqr1_my2upc

– A Salvo története meglehetősen egyszerű, de a vizuális világa nagyon gazdag.

– Ez egy tipikus szicíliai történet gengszterekkel, amelyben egy férfi megismer egy nőt, aki megváltoztatja az életét. Nyugodtan leegyszerűsíthetjük erre a képletre a filmet. Ezt a szimpla sztorit a vakság motívumával és a szicíliai táj speciális használatával teljesen más irányba vittük. Abból a kérdésből indultunk ki, hogy hogyan bújtathatnánk a nézőt egy vak bőrébe, hogyan beszéljünk a vakságról úgy, hogy nem egy vak történetét beszéljük el, hanem kiváltunk egy összetett szenzuális élményt. A film kulcsjelenetében például az akció, a gyilkosság helyett Rita arcát látjuk közvetlen közelről, ezzel a néző is arra van kényszerítve, hogy pusztán a hangok alapján tájékozódjon. Ezt a jelenetet kellett a legtöbbet elpróbálni, többek között azért is, mert Sarának (Sara Serraiocco, a Ritát játszó színésznő – a szerk.) úgy kellett megtanulnia a ház elrendezését, mintha tényleg vak lenne – és az is volt, mert miután rájöttünk, hogy a közeli felvételen látszik a pupillája szűkülése és tágulása, egy speciális kontaktlencsét adtunk neki, ami ezt eltakarta és tényleg vakká tette. A film főtémája, a vaksággal szoros összefüggésben, a szabadság. A szereplők mind leláncolva, különféle börtönökben élnek: Salvo szobája a film legelején olyan, mint egy cella, Rita soha nem hagyja el a házát, amelynek így egyszerre foglya és királynője, a maffiavezér, aki a legnagyobb hatalommal rendelkezik, egy föld alatti lyukban él. A kutyák is mindig láncon vannak a filmben. Mi így látjuk Szicíliát: mint halott lelkek sivatagát. De a találkozás során mégis történik a két főszereplő között valami, és ebben a kegyelmi pillanatban megnyílnak bizonyos lehetőségek, még ha ez önfeláldozáshoz is vezet Salvo esetében.

– Néha úgy éreztem a Salvo közben, mintha Melville A szamuráj és Fliegauf Bence Dealer című filmjének bizarr ötvözetét nézném.

– Tagadhatatlan, hogy imádjuk a régi francia noirokat, így A szamurájt is. De több távol-keleti film is fontos inspirációs forrás volt, például Tsai Ming-liang munkái. Fliegauf Bencével egyébként együttműködtem nemrég, a Berlinálé egyik workshopjának keretei között fejlesztettük a forgatókönyvét. De filmjeivel már korábban megismerkedtem, mert a Salvo jelmezese, Mariano Tufano a Womb – Méhben is dolgozott, és amikor elolvasta a Salvo forgatókönyvét, a kezembe nyomott egy filmet, és azt mondta, hogy ezt látnom kell. Ez volt a Dealer, amit egy nagyon különleges kísérletnek tartok.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top