„Hirdethetem-e némi büszkeséggel, hogy nincsen semmi, amit magaménak mondhatok?” (Bálint Endre: Életrajzi törmelékek)
Aki nekivág a Nemzeti Galéria Bálint-labirintusának, az a bőség zavarával szembesül. Termékeny életmű ez egymást váltó korszakaival, médiumaival, színeivel vagy épp a fekete és szürke megannyi árnyalatával. Ebben a sokféleségben azonban mégis van valami mindent átható folytonosság. Mint más alkotóknál – akár a Galéria Chagall-kiállításán is – a meghatározó motívumok már az első szárnypróbálgatásoknál fellelhetők. A Gyertyafénynél 1938-41-es linósorozatán fekete alak előtt kicsiny tetem hever, talán a gyermeke. Mintha ördögszarv is felágaskodna az egyik fejről. A későbbi sorskerék szintén jelen van már, szvasztika forog mellette – a dátum elárulja, miért. Induljunk el talán a motívumok nyomán e Bálint Endre-i „természetrajzkönyvben”.
Tetem.
Vége-hossza nincs a begubózott bábhoz hasonló múmiáknak. A művész előszeretettel „sétál” temetőkertekben, mondjuk, a Père-Lachaise-ben vagy épp Theresienstadtban. Egyszer egy zsidó temetőben is állást kapott. Halállal már igen fiatalon szembesült, az apjáéval, kilencévesen. Így ír erről az Életrajzi törmelékekben: „Nagyon furcsán érzem magam. Visszafelé jövet a házunk előtt egy fekete lovas kocsit látok, és sok embert. Az utca közepén kitépem kezemet a bácsiéból, rohanni kezdek fel az emeletre, de két ember utamat állja, mennek lefelé egy koporsót cipelve. Anyán fekete ruha, és tudom, hogy apát nem látom többé.” Az apa korai elvesztése brutális hirtelenséggel megváltoztatta a gyerek életét, a zsidó fiúárvaházba került, ahol verés, ridegség és éhezés volt az osztályrésze. Nem utolsósorban itt szerezte be egész életét megnyomorító tüdőbaját. Halál és halálra ítéltség, a test halódása: bőven elég ahhoz, hogy a gyász sötétjébe vonjon egy életművet. „Apám emlékét, vagy mindazt, amit tudok és képzelek róla, nagyon régóta, mint hosszúra nyúló árnyékomat vonszolom magam után… Ez az árnyék a nemlét sötétjének szürkévé ritkulása; ez az árnyék jelképsűrűség…” – olvassuk ugyanott. Érdekes, hogy Bálint csak érett fejjel látta az apa sírját. Eltemette és elgyászolta hát az életművében. Múmiáit hol felállítja, hol elfekteti, titokzatos éjek magányos lakóiként (A csend világa, 1959; Séta a temetőben, 1960; Kiterítve, 1972; Hol sírjaink domborulnak, 1972). Néha „élő” figurái is vízszintesen úsznak az álom vizein (Honvágy, 1959). Bálint halál-víziója nem Rozsda Endre ujjongó halálközeli élménye. A sír férgek tanyája, csaknem olyan rögeszmés fóbiával, mint Vajda János verseiben (Féreg, 1949). A Figura (1950) fekete világában fehér szárak törnének a föld fölé; nem jutnak ki a szabadba. A sír örök rabságba zár, nemegyszer barlangsír, ebben kuporog a halott. Lehet ez kemence torka, mint a Jeruzsálemi biblia Dániel-lapjáé, ahonnan Bálintnál ritka csodaként elevenen kerül elő a próféta. És lehet élőket elfüstölő krematórium (1965). A holokauszt tömegmészárlását eleveníti fel a Marhavagon-lit is (1968). Visszaemlékezéseiben barátok, ismerősök, rokonok sorát idézi meg a művész, akiket mindörökre elnyelt egy vagon. Ahol egy gyász van, mindig kerül több is. A Halottak napja (1956) az első képek egyike, ahol szükséges rekvizitumként a koponya is feltűnik. 1956-ban ez a dátum egy frissen levert forradalmat idézett, holtak tömegeivel (Harminc anya gyászolja gyermekét, 1957-62).
Honvágy
Bálintnál a temető siratás és gyászmunka lehet, de be is zárja a föld alá a halált. Ez lehet az oka a rekeszes építkezésnek a kései nagy összegző műveken (Triptichon ikonosztáz, 1973-74; Utolsó vacsora Zsennyén, 1974).
Ahol halott van, ott kísértet is előfordulhat a közelben. Fekete leples, arctalan alakok emelkednek a légbe a katatóniába dermedt múmiák mellett. Ők élnek igazán, az éjszaka királynői. Akár egy sótartó is megidézheti őket (Boszorkány sótartóval). Gonosz banya épp elég akadt a művész gyerekkorában, csupa szadista főnéni. Tőlük rettegtek az árvák, ők lebbentek fel szellemalakként a „húgyos hálótermek” mennyezetére.
Mivel festői világról van szó,
e motívumok folyvást átalakuló látványelemek is. Lenge kendő lebbenhet lidércesen, vagy angyalok röppenek fel harsonával, netalán „leprásan”, vélhetőleg a Végítélet hírnökeként, chagalli áthallásokkal. Jó és rossz nem válik el egymástól, a jó éppoly fenyegető, mint a koboldok hada, amely az 50-es évektől lepi el a festő vásznait. Lehetnek ők krumplibogarak; mezei poloskák; csőrös, masnis manók; bulgakovi kandúrok, ördögöcskék. A félelem legjobb ellenszerei, ha eljátszunk a lidércekkel, lefokozzuk őket, bábbá vagy papírkivágássá gyengítjük varázshatalmukat. Bálint említi népligeti gyerekkori emlékeit Vitéz Lászlóval, aki a mutatványosbódéban ugyanúgy kupán verte a halált, mint a bábszínház előadásán. Egy ideig itt dolgozott, ami nem kis mértékben gazdagította formai eszköztárát.
A sír sötétjéhez hideg is társul (Jéghegy, 1946; Hideg éjszaka, 1957; Fagyhalál, 1969). A tüdőbaj hideglelős didergése mellett azonban ott a tűz melege. Lehet melengető otthonosság (Kályha előtt, 1969), de lángba is boríthatja a világot, akár a Vezúv kitörése (Vezuáv, 1972). A fekete alapról kirikoltó tűzpirosok a 60-as évektől szaporodnak el az életműben (nekem a kedvenceim). Francia földön született a Roueni látomás (1961) és a Kastély Blois-ban (1961). E pirosok nem sok jót ígérnek. Rouenban Jeanne d’Arc-ot égették meg máglyán, Blois-ban Guise herceg ért dicstelen véget. A belső tűzben parázsló ház víziója késztette arra Major Tamást, hogy felkérje a festőt a Macbeth díszleteinek tervezésére.
Ház.
Ez is bálinti alapmotívum. Többnyire valamiféle védőbástya az „éj” hidege ellen. Tömör tűzfala korábbi alakváltozatában Totem volt (1949). Az ősök megtartó ereje egy apa nélküli világban.
Lámpás.
Sok a gyertya, a petróleumlámpa, a „füstölő”, a pisla fényű ablak az éj sötétjében. A biztonság réve lehet, akárcsak a ház.
A korai önarcképeken
hatalmas kalapokat visel a fiatal festő. Szintén emlékezéseiből tudjuk, hogy az árvaházban kopaszra nyírták a hajukat, ezért is növesztett felnőttként vad loboncot. Lánghaja van Jób kigyulladt házának a Jeruzsálemi biblia egyik lapján. Kopasz fejek sorai veszik körül a középen elhelyezett, jóval nagyobb katonasisakot az Atomkereszten (1956), ahol csupasz agyszövetet is látunk. Sok a levágott fej, nyitott koponyával (Hideg éjszaka). Félbevágottak a szentendrei kapuk is (Félig nyitott kapu, 1964), fél szárnya van a Triptichon ikonosztáz angyalainak. Minden csak félig él, félig megismerhető (Egy csarnok felét láttam, 1962).
A szentendrei kapurácsokon
a Vajda Lajos által felfedezett és Bálint által is átvett ördögvilla ugyanilyen felemás. Amint láttuk, már a pályakezdő litográfián is jelen van. Ördögűző, egyfelől, és ördögjel, – szarv másfelől. Sellő farka lehet vagy szárnyas kés (1954), máskor az alvilág hírnökeként borzongat egy hétköznapi asztalon (Halas csendélet fekete késsel, 1953). Ez sem csak elvont jelkép, hanem véresen megszenvedett valóság: a tüdőbajával küszködő művésznek gyakran töltötték fel levegővel kitágult tüdejét. Nem csupán képletesen vágtak az oldalába.
Érdekes együtt nézni
ezt a kiállítást a Rozsda Endréével. Nagyjából hasonló hatások érték őket – Párizs, szürrealisták –, mindketten az Európai Iskola festői voltak; mind a ketten – noha közvetetten – megtapasztalták a holokauszt rémségeit. Ami nagyszerű mindkettejükben, hogy bár eltérően hányta-vetette őket a sors, összetéveszthetetlen, kimagasló életművet hagytak hátra. A kiállítás ezúttal is felsorakoztatja a hatásokat, a katalán faládák sellőfarkú vitézeiig bezáróan. A legtalálóbb, legsokatmondóbb nekem Max Ernst Erdő és napja volt 1927-ből. Frottázstechnikája Vajda Lajosra ugyanúgy hatott, mint Bálint Endrére. A feliratok a magyar hatásokat is értőn elemzik. Vajda, az idősebb, már befutott barát ellen Bálint Endrének minden belső ellenállását mozgósítania kellett, hogy megtalálja és megőrizze belső hangját. Sikerült.*
* Érdekes, hogy hiányzik a hatások közül Miró felemlegetése, pedig Bálintra, Rozsdára és Korniss Dezsőre egyaránt hatott. Művészi autonómiájukat bizonyítja, hogy mennyire más utakra tértek ezután. Kornissról valamiért szintén nem olvastam a különben értő és érzékeny elemzésekben.
