Fatih Akin: A másik oldalon, DVD: Best-Hollywood, Modern Klasszikusok sorozat 2008.
Fatih Akin a legvagányabb török filmrendező, ehhez kétség sem fér. A másik oldalon című filmje egymás után zsebelte be a legrangosabb elismeréseket a 2007-es filmfesztiválokon. Nem mondanám, hogy kőkemény művészfilm, de nem is az a könnyű tanmese, aminek első pillantásra látszik. A kritikusokat is zavarba ejtő, rafináltan megcsinált mozi ez. Fő erénye, hogy nem komor és nem akar nyomasztani, de nem vehetjük félvállról sem. Észrevétlenül kúszik be a fejünkbe, napokig ott motoszkál, ebből is sejthetjük, hogy több van benne, mint amit első nézésre megsejtettünk.
Jogos az Iñárritu párhuzam, de míg a mexikói rendező filmjei után még percekig bénultan a székbe süppedünk, Akin inkább zavarba ejt, hatalmas katarzist ne várjunk. Ez mennyire szándékolt? Előre bejelenti a szereplők halálát, felkészít arra, hogy mi fog történni, így inkább kíváncsivá tesz, hogyan szövi a történet szálait, milyen fordulatok vezetnek a beharangozott eseményekhez. Az egymást keresztező sorsok, a végzetszerűség, nem a görög sorsdrámák súlyával nehezedik a nézőre, másféle fátum munkálkodik itt. Akkor inkább Brecht, már csak azért is, mert nem enged közel a szereplőkhöz, végig megtartja a kartávolságot. A téma komolyságával szembe megy és zavarba ejtő, hogy a szereplők sokszor szinte vígjátékba illő forgatókönyv szerint kerülik el egymást. De legyünk résen! Ha azon izgulunk, összefutnak-e végül a szálak, akkor elmulasztunk sokkal fontosabb dolgokat észrevenni!
Akin nem csinál két egyforma filmet. A fallal szemben brutális dráma, a szerelemről szólt, A másik oldalon a halálról, és bár tervbe vette, hogy a következő téma a gonosz lesz, ilyen filmet azóta sem forgatott. Minden halál születés is egyben, vallja Akin, „kapu egy másik dimenzióba”, így érthető, miért a The Edge of Heaven címet kapta angolul a film. Török címe Yaşamın Kıyısında, ami annyit tesz magyarul, hogy ’az élet szélén’ szintén a születésre és a halálra, a szüntelen körforgásra utal. A másik oldalon cím több szinten is értelmezhető. Az egyik a fizikális, térbeli dimenzió: Németország és Törökország. Minden szereplő átkerül valamilyen módon ’a másik oldalra’, és ezzel minden megváltozik, ez az átalakulás a lélektan szintjén fejthető csak meg.
A rendező által gyűlölve szeretett Törökország és Németország, a tényleges szülőföldje mint két ellenpólus jelenik meg a filmben. Kétféle értékrendet ütköztet anélkül, hogy dogmatikussá válna, nem áll egyik álláspont mellé sem. Sokkal izgalmasabb, hogyan változik meg a két világot jelképező szereplők véleménye a film végére. Mindannyian megismerik a másik oldalt, túllépnek saját korábbi nézeteiken, itt már a lélektan vizén evezünk, nem az eszmékén. A film német címe – Auf der andere Seite, (magyarul egyanaz) is erre utal.
Ayten, a nyugat-európai értékrendet megvető és a szabadságért küzdő török forradalmár lány agresszív idealizmusa megtörik barátnője, Lotte halálával. Lotte édesanyja, Suzanne támogatja egy darabig Lotte harcát, amit Ayten megmentéséért vív, de nem ért egyet vele. Lotte halála őt is megváltoztatja, lassan azonosul lánya céljaival, miközben megnyugvást keres a szörnyű tragédia után. A film egyik legszebb jelenete, amikor Ayten és Suzanne megölelik egymást a könyvesboltban, immár mindketten más emberként, a másik oldalon.
Érdekes adalék az asztalon álló török-német zászló története. A forgatás utolsó hetében elhunyt kolléga tette oda, maga a rendező csak a vágásnál figyelt fel rá, de ez a pici részlet is azt szimbolizálja, hogy a két ember találkozásán túl a két ütköző értékrend is kibékül egymással. Még jobb, hogy maga a könyvesbolt is némi iróniával megspékelt jelkép: Nejat, a török német professzor hirtelen ötlettől vezérelve megveszi Isztambulban a német könyvesboltot. Jelkép a jelképben, gyönyörű!
Nejat, a német földön született török entellektüel alakjával kicsit a sztereotípiák ellen is ment, a törökökről kialakult hagyományos képen akart finomítani. A könyvek, az irodalom, a tanulás fontosságát több szinten is kiemeli a filmben. Ayten azért is harcol, hogy a tanulás mindenki számára megfizethető legyen, Nejat alakja önmagáért beszél. Yeter azért dolgozik prostituáltként, mert abban reménykedik, hogy lányából, Aytenből tanult ember lesz.
A szülő-gyermek viszony is meglehetősen dinamikusan alakul a filmben, főleg Nejat és az apja, illetve a Suzanne és Lotte közötti kapcsolatra gondolok itt. Nejatot, aki megtagadja gyilkos apját, egy gyermekkori emlék döbbenti rá, hogy milyen hatalmas apja szeretete, aki kész lett volna összeveszni Istennel, hogy fiát megvédje. Ezzel a végtelen szeretettel szemben az ő elve, hogy gyilkos nem lehet az apja, nem áll meg. Suzanne, aki fiatalkorában olyan lehetett, mint Lotte, halott lányának naplóját olvasva ismeri meg igazán a lányát. A fiú megérti az apát, az anya megérti a lányát. A napló, az emlék arra készteti őket, hogy tükörbe nézzenek és a tükör maga a halál.
A színészi játékról elmondható, hogy természetes, puritán, lazán átugorja a hatásvadászat csapdáját, nem fújja fel az érzelmeket. Totális antigiccs. Mégis: van benne valami elfojtottság, valami mélység. Az egyik legerőteljesebb jelenet a filmben a gyászoló Suzanne vergődése a török hotelszobában. Olyan szinten átjön a fájdalom a képeken keresztül, hogy szinte fojtogató a vigasztalanság.
A film sok asszociációt megenged. Körkörösséget, az élet egymásba térő ösvényeit jelentheti a keret, a kezdő és záró képsorokkal egymásba olvad a múlt és a jelen. A másik török rendezőzseni, Özpetek kedvenc trükkje a múltban-a-jelen, jelenben-a-múlt, de gondolhatunk akár Borgesre is… Nehezen skatulyázható be, szerencsére (jaj azoknak, akik megpróbálták)! Komoly kérdéseket vet fel, de nem bonyolódik bele, nem azt akarja, hogy sokat agyaljunk. Inkább csak hagyjuk, hadd hasson ránk a megtévesztő könnyedséggel ez az egzisztenciális kérdéseket feszegető anti-klisé. Sokrétűség, ellentmondásosság. Mindennek két oldala van. Megint csak visszatértünk a sorshoz, ami Janus-arcú himpellérként jól kitol velünk, hogy aztán a kellő irányba tereljen.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a nehezen besorolható filmeket. Nem önfeledt kikapcsolódás, de nem is lélekmély-boncolgató pszichodráma. Inkább szép mese. Érezzünk rá és ne agyaljunk sokat, akkor nem fogunk csalódni benne, közben élvezzük Shantel zenéjét!
