Vénusz
Kohán Ferencnek
Testem domború sziklafalhoz szorították.
Csigák, kagylók, halak elporladt tetemei nyomódnak hátamba.
Ruhámat levették.
Mellemet laposra döngölték, kinyújtották, bedörzsölték vörös okkerrel.
Szőrzetemet kitépték, sárga festéket csorgattak a háromszögre.
Lábamat a vízben ázó hasadékba ékelték.
Négy ujjam mozgó magzatomat tapintja. A hüvelykem nem nőtt ki.
Megrázom dús hajam. Azt nem vették el tőlem.
Elfordítom a fejem. A másik kezemé vagyok. Megtarthattam, amit fogok, mert nem tudják, mire való.
Péniszkupak, hangszer, hal, madár.
Arcom nincsen, azt nem adtak. De érzem a szám helyét, és kiszívom, belefújok, megeszem.
Legyek a szikláé. Megválok e testtől. Fogadjon magába a szarutölcsér, emeljen el innen.
Ne nevezzenek meg, ne fejtsék meg, ki voltam, mire utalnak ezek a jelek, mert sohasem jártam itt, de örökké létezem.
Bőrparaván
Kohán Ferencnek
A pasztellkép üvegezett. Két arc és egy bekeretezett test tükröződik benne.
Panelen matt rózsaszín púdervakolat. Nem panel az, hanem paraván.
Szétterül a képen, tolakodón, eltakar minden látványt.
Forradások, hegek, elkapart sebek húzódnak végig rajta. Összeragasztott szakadások.
Nem paraván az, hanem függöny. Ráncai vállalhatatlanok.
Nem függöny az, hanem kifeszített bőr.
A bőrparaván mögött rejtőznek az évek, a zuhanva emelkedő élet.
Nincs fête galante – hol van már Watteau… Se bárka, se tenger, se sziget… Cythera foglalt.
Ami táplál, megsemmisít: nem hazudott a költő.
