– Nem voltak alkotói válságaid, azt hiszem.
– Mintegy nyolcszáz művet írtam, volt olyan év, amikor huszonnyolc művem jelent meg nyomtatásban, utolsó évemben is nyolc. Daráztam.
– Nem mondod. Korán kezdted a kurválkodást.
– Tízévesen vittek el Ninon de Lenclos-hoz, a kor híres kurtizánjához, aki a végrendeletében ezer frankot hagyott rám, igaz, kikötve, hogy azt könyvekre költsem.
– Miért tartottad magad fattyúnak?
– Vízkórra való hajlandóságom nem apámtól örököltem.
– Hogyan juthattál el neveltetésed ellenére az istentagadásig?
– Jezsuitáknál tanultam.
– Beletört a bicskád a hágai diplomatakörökbe. Később a londoni diplomácia sem kért belőled.
– Amerikába akartam menni, nem ügyvédbojtárnak, de apám nem adott rá pénzt.
– Csatlakoztál a máltaiak által életre hívott Temple-kör szabados összejöveteleihez, amit a nagyprior szervezett.
– Igen, de majdnem mindig tökrészegen kellett ágyba cipelni, hiába volt az a híre, hogy szolgáltatásait mindkét nem szívesen eszi, illetve használhatta.
– Még konzervatív korodban is népszerű voltál?
– Igen. Már 1716-ban száműztek néhány hónapra, noha csak 1704-ben születtem.
– Rá egy évre börtönbe kerülsz.
– Igen, a Bastille-ba.
– Miért? Elvállaltam két istentagadó röpirat szerzőségét.
– De hát nem is Te írtad őket?
– De jól mulattam azon, hogy amikor a francia csendőrség kereste rajtam a kéziratokat, én pedig azt válaszoltam, hogy a latrinába dobtam őket, alaposan kitakarítottak maguk után..
– Börtönévek. Mire használtad őket?
– Egy évig Fejben írtam a Henriade eposzt, aztán fejben memorizáltam, majd kis híján egy év múlva szabadon engedtek anélkül, hogy bármiféle magyarázatot fűztek volna hozzá. Aztán engedték bemutatni Párizsban az Oedipe c. drámámat.
– Hogy fogadta a közönség?
– Azt nem tudom, csak apám jegyezte meg, hogy „az a csirkefogó”, de hogy ebben sértés volt, vagy elismerés, a mai napig sem tudom.
De ekkor történt az is, hogy egy úr a szünetben megjegyezte a büfében, hogy „Ki az a statiszta, aki a főpap uszályát viseli? -úgy látszik, ellensége a darabnak, a szerzőnek, az előadásnak, tönkre akarja tenni a darabot!”. –Nem hiszem -jegyzi meg bennfentesen valaki-, az maga a szerző. Az maga a szerző, akit másnap Conti herceg emfatikus rigmusában „ új Racine” -nak titulál.
– Igaz, hogy mindenkit megelőzve panaszkodtál a Bastille-ra?
– Igaz. Elküldtem Fülöp hercegnek, a régensnek a La Bastille c. költeményem (hisz neki köszönhettem, hogy odazártak), de a herceg gratulált. Erre én ezt a választ küldtem neki írásban: „Köszönöm, Felség, hogy gondoskodott kosztomról, de a kvártélyomat, könyörgök, bízza rám.”
– Gyorsan gondoskodtál magadnak szerzői névről.
– Igen. Az Aouret név helyett a Voltaire-t kezdtem használni.
– Kezdtél befutni?
– Csínján. Voltak pénzügyi manipulációim, de a legnagyobb húzás az volt, hogy nyertem a Law-féle lottóvállalkozás csődjén.
– Nem sok választott el tőle, hogy afféle udvari költőt csináljon belőled XV. Lajos.
– Igen. De én írásban adtam annak a nézetemnek hangot, hogy a király csak dicsekedett, hogy hétszer részesítette az első szentségben ifjú feleségét, Leczinka Máriát. „A királyok általában becsapják a népet” –írtam
– Biztonságban voltál. Jól jövedelmezett a Henriade-eposz?
– Jól.1789 és 1830 közt hatvanötször jelent meg, nem számítva a Voltaire-összkiadásokat.
– Amikor Rohan herceg megbotoztatott, ellenfeledre találtál.
– Csak szellemességben. Az orléansi herceghez fordultam-: ” Uram! Igazságot kérek Öntől!”- a válasz így hangzott-„Hiszen megkapta már!”
– Második bastillei-i letartóztatásod előtt két pisztolyt is találtak zsebedben.
– Nem Rohan hercegtől féltem, hanem a kitoloncolástól, de ez be is következett.
– Mit tehettél?
– Azt, amiről nagyon kevesen tudnak, 32 évesen visszaszöktem Párizsba megölni Rohan herceget, de aztán rájöttem, hogy az egész francia nemességen fogok bosszút állni.
– Aztán ebből jól meg is gazdagodtál.
– Nem ebből. Illetve ebből is. De a fegyverkereskedelem mindig jól hozott a konyhára.
– Három évig éltél Angliában. Nyomorogtál?
– Nem. Noha a londoni Dacosta bankház csődöt mondott, a francia társadalom krémjének lelkiismeret furdalása volt, így aztán Morwille, a francia külügyminiszter írt Horace Walpole angol miniszterelnök öccsének, Robertnek, hogy egyengesse utam. De segített rajtam Henry Saint John Bolingbroke lord.
– A nagy selyma?
– Csak volt az. Amikor kinevezték pair-ré, apja felsóhajtott: ”Henry, mindig azt mondtam, hogy előbb-utóbb fölakasztanak, de most már azt hiszem, le fognak fejezni.” Az ő házában vészeltem át a francia viszontagságokat, az angol arisztokrácia szívesen hallgatta a francia közállapotokról való beszámolóimat., még a király, I. György is fogad.
– Megtanultál angolul.
– Meg, de írni nem tudtam ezen a nyelven. Egyszer akcentusom miatt francia kémnek néztek és a csőcselék meg akart botozni. Evvel mentettem ki magam:
„Derék angolok! Hát nem vagyok elég szerencsétlen, hogy nem születtem angolnak?”
A csőcselék megtapsolt és diadalmenetben vitt a szállásomhoz.
– Köszönöm a beszélgetést.
