Azt hiszem, az agyamra ment a földrajz és a történelem… Részlet Ayhan Gökhan készülő ifjúsági regényéből
Peti és én reggel találkoztunk a sarkon, a sulitól úgy ötven méter választott el. A sulitól, a szédítő folyosótól és a matekórától. Matekóra, reggel, éhgyomorra. A hideg kiráz tőle.
Petivel összenéztünk, és tökéletesen olvastunk egymás gondolatában, megláttuk a félreérthetetlen jelt a másik álmos szemében.
– Nekem semmi kedvem bemenni. – jelentette ki Peti.
– Lógás! – adtam ki a parancsot.
– Lógás! – helyeselt Peti közlegény.
Gyorsan befordultunk, eltűntünk tüstént egy mellékutcában. A reggeli nap végigfutott az utcaköveken, kellemes meleg kezdett lenni. Afféle laza, lógós meleg. Ki számolna örömmel ebben az időben?
– Merre? – kérdeztem.
– Rómába.
– Á – legyintettem – Róma nem létezik. Kitaláció. Kész átverés.
– Honnan veszed?
– Nagyapám mondta.
– Persze, mert ő még soha nem volt Olaszországban.
– Hát, lehet. Nagypapa szerint Párizs és New York sem létezik. Szerinte Balassagyarmat, Eger és Kolozsvár a valóságos.
– Micsoda? Miért?
– Balassagyarmaton született, Egerben volt katona és Kolozsváron ismerte meg nagyanyámat.
– Jó arc lehet az öreg.
– Igen, jó arc. A legnagyobb arc a világon.
Hangosan röhögtünk, Peti szájában csattogott a fogszabályozó, mint egy fémből hajtogatott tacskókölyök.
– Balaton? – szakította félbe végül Peti a röhögést.
– Messze van. Lánchíd? Gellérthegy?
– Csavargással egybekötött lógás? Oké. Lánchidazás, Gellérthegyezés. Nyomás!
Az órámra néztem, nyolc óra múlt hajszál híján két perccel. Nélkülünk vette kezdetét a matekóra. Milyen szomorú! Nem bántuk. A lövészárokból néha jár egy kis szabadság. Egy jókora.
A háztetőkön szépen összefutott a fény, mint a rágóillatú nyál a szájban.
Egy pékség mellett mentünk el, s álltunk is meg két kakaós csigára, járt nekünk a vagány lógósok eledele.
Nénik-bácsik lestek ránk gyanúsan, lépjünk, adtam ki az utasítást, s futólépésben hagytuk hátunk mögött a nénis-bácsis utcákat, tereket.
Fél óra séta után a Lánchídon ért minket a lihegő reggel utol.
– Na végre, tiszta a levegő.
Csillogott a Duna, mint a kreppapírba csomagolt, rendkívül kopott csillár.
Teherhajó úszott el alattunk, a Fekete-erdőből a Fekete-tengerig, gondoltuk lelkesen, honnan máshonnan, hova máshova.
– Egy ugrás, és a fedélzeten vagyunk – bökött meg Peti.
– Vagy a vízben.
Szomorúan néztünk a Fekete-erdő fáinak csíkos árnyékát névjegyként magán viselő teherhajó után, s előre láttuk az egyre széjjelterpeszkedő veszélyes Duna hogyan ömlik bele hajónkkal a hátán a Fekete-tengerbe.
– Az Értől az óceánig… — idéztem egy versből.
– De az egy tenger, nem óceán. – javított ki Peti.
– Na és? Nagy víz, nagy víz.
A Lánchíd oroszlánjaihoz értünk. Peti az egyik szájába tette a kezét, várva a reccsenő harapást. Hiába, a reccsenő harapás elmaradt. Fenyegetően nézett maga elé az öreg sörényes, ránk se hederített. Oroszlán létére lehetne benne több vadösztön. A budai oldal oroszlánjai elszoktak már ettől a fajta önkifejezéstől, odaát, a pesti oldal oroszlánjainál még ment volna, s Peti se szívesen rakosgatta volna a kőfenevadak szájába a kezét.
