+ Irodalom

Kántor Lajos akadémiai székfoglalója – exkluzív

Az aprilis 14.-i székfoglaló kettős ünnep volt: Kántor Lajos édesapja 100 évvel ezelőtt védte meg a doktoriját.

  • poszler györgy
  • poszler györgy

Erről a történetről most csak röviden. Domokos Géza joggal mondhatta el, hogy „leraktuk az alapját egy új vitafórumnak, ahol nyugodtan gondolkozhatunk, civilizáltan beszélgethetünk közös dolgainkról.” Ez a vitafórum pedig nem csupán az irodalomról szólt. „Újból beigazolódott, hogy a romániai magyar irodalompolitika – akár akarjuk, akár nem – nemzetiségi politika is egyben.”

Fontos, amit Domokos irodalom és közönség viszonyáról, az olvasókról Szárhegyen elmond. „Eleinte mi a Kriterionnál azon fáradoztunk, hogy olvasókat, könyvvásárlókat toborozzunk. És most, hogy bekövetkezett az olvasók számának impozáns növekedése, állandóan magyarázkodnunk kell a könyvhiány miatt. Ebből következik, hogy megváltozott a Kriterion-rendezvények funkciója is. Most már tulajdonképpen nem is könyvpropagandáról van szó, hanem író és olvasó közvetlen dialógusáról, ami van úgy, hogy szinte nemzetiségi rítussá válik.” A záróbeszédben kitér a „változva-megmaradás programjára”. Ezen az egymás iránti felelősséget és „az önmagunk értéke iránti kötelezettséget” egyaránt érti. „Ellentmondásoktól, veszedelmektől terhes időket élünk, és rendszerint csak akkor ébredünk tudatára szerepünknek, amikor valamiért – s itt most csak szubjektív okokra utalok – cselekedeteinknek, életmódunknak visszavonhatatlan következményei mutatkoznak. Ok a tehetség vagy egyenesen az élet pusztítására volt mindig. De ha most körülöttünk sűrűbb is a levegő, vigyázzunk, dolgozzunk, tegyük, mit tennünk kell, az elődeink által olyan jól megértett önfegyelem jegyében.” […] Az utolsó, a tábor résztvevőitől való búcsúmondatokban a jövő évi Kriterion-tábor várható programjáról beszélt Domokos, arról, hogy a román–magyar kapcsolatok újabb vetületei mellett több időt kellene szentelni a romániai magyar irodalom, az alkotómunka, a nemzetiségi önismeret kérdéseinek. (Már előbb is szóvá tette, hogy „meg kell próbálnunk ráhangolni a közönség készülékét a többfelé nyitott problematikára, modernebb esztétikai értékek befogadására is.”)

Hát nem lett jövő évi Kriterion-tábor. Még ennek az évnek az őszén kitört a botrány, elszabadult a pokol. A tanácskozás harmadik napjának hozzászólásait közölte a Korunk, és ez eleve bűnnek bizonyult, ezt tetőzte a dokumentumközlés elé írt főlaptesti publicisztika: Szárhegy: jelképből fórum. Az Igevárban Domokos részletesen kitér a szárhegyi táborozásunkat, a szövegek közlését követő boszorkányüldözésre. Ez nem hetekig, hanem évekig tartott, visszatérően jelen volt a Kriteriont és a Korunkot érintő hivatalos iratokban, belső jelentésekben és feljelentésekben. Domokos Géza idéz egy 1983. október 27-i beadványából, amely a szárhegyi találkozóra és a Korunk-beli közlésre is visszatér, ezekkel az információkkal: „Megtudtam Suzana Gâdea elvtársnőtől, a Szocialista Kultúra és Nevelés Tanácsának elnökétől – aki magyarázatot kért a Gyergyószárhegyen történtekről –, hogy az RKP szervezési osztálya kérte a tanácsot és az Oktatásügyi Minisztériumot: elemezze részletbe menően a Korunk-összeállítás súlyos kijelentéseit és elhibázott ideológiai és politikai tételeit és javasoljanak egészen a munkaszerződés felbontásáig terjedő szankciókat azok részére, akik lehetővé tették a szövegek közreadását.” […]

Végül is megúsztuk.

Domokos Géza pedig a Kriterion élén nem hagyta abba a harcot.

1981-ben azonban nem lehetett újabb Kriterion-tábort szervezni. Ahogy Domokos leírja emlékezésében, dokumentumokat idézve: „a Hargita megyei rendezvényt nem hagyta jóvá sem az Írószövetség elnöksége, sem a Művelődési Tanács; figyelembe véve, hogy nem kívánatos elszigetelten megbeszélni az irodalomkritika problémáit, hanem csak együtt, más nemzetiségbeli irodalmárokkal; s nem utolsósorban abból kiindulva, hogy lemaradás észlelhető az őszi munkában, vagyis minden erőt a termény-betakarításra kell összpontosítani, a Gyergyószárhegyre tervezett írói megbeszélést nem hagyják jóvá.” Hogy az őszi termény-betakarítás mellett, pontosabban már jóval előtte melyek voltak az igazi okok a Kriterion-tábor kiiktatásában, azt Dávid Gyula tanulmánya teszi egyértelművé. Szárhegy – más szemszögből – írja Dávid; nos, ez a más szemszög a Szekuritátéé volt, a román titkosszolgálatot „szakmailag” tájékoztató Vasilescu ügynöké, azaz a kolozsvári irodalomtörténész Varró Jánosé, aki előbb fedőnév alatt, majd saját nevével is vállalva kijelenti, hogy „a találkozó jól kitalált kísérlete azoknak, akik ma a romániai magyar irodalom élén állnak, arra nézve, hogy – a fordítások és a baráti találkozások ürügyén – létrehozzanak és állandóvá tegyenek egy olyan, nem hivatalos, formális vezetőség és formális program nélküli kulturális fórumot, amely épp azáltal veszélyes, hogy ellenőrizhetetlen, viszont hatást gyakorolhat az írókra és a magyar olvasók tömegeire, mint ahogy az a gróf Bánffy Miklós és báró Kemény János által létrehozott Erdélyi Helikon esetében történt.” Dávid Gyula ezeket a mondatokat egy 1980. október 31-i titkosszolgálati feljegyzésből másolja át. De már egy évvel korábbról származó dokumentumra is hivatkozik Dávid; az 1979. október 26-án – tehát jóval a szárhegyi találkozó előtt – iktatott szöveg egy ügynöki jelentés alapján nem csupán összekapcsolja a tervezett román és magyar műfordítói tanácskozást a két világháború közötti Helikon-találkozókkal, hanem figyelmeztet is, hogy utóbbiak „jellege elszigetelődő volt, magyar soviniszta alapon”.

A román nacionalizmus magyarellenes támadásai a nyolcvanas évek elején egyre nyilvánvalóbbak, egyre veszélyesebbek lesznek – azokkal szemben is, akik még „pozícióban” vannak. Domokos Géza egyelőre közéjük tartozik.

A kolozsvári Szabédi-házban őrzött Domokos-hagyatékban található a Francisc Păcurariu 1982. március 20-i tiltakozó-feljelentő levele, amely az Írószövetség elnökét, D. R. Popescut szólítja meg – az alelnök Domokos Géza „állampolgár” románellenes, pártellenes magatartását bélyegezve meg. Păcurariu egy-két barátja tájékoztatása alapján szerez tudomást az írószövetségi büró március 5-i gyűlésén elhangzottakról, ahogy ő írja, „a dogmatikus szélsőségek kloákáját” és „egy idegen hatalom iránti szolgalelkűséget” képviselő szövegek és könyvek szerzőinek kirohanásairól. Păcurariu ezt így, általánosságban jegyzi meg levele elején, hogy a továbbiakban aztán a költő Dan Deşliura konkretizálja a minősítést, de mindjárt hozzákapcsolja Domokos Géza nevét, ő lesz a támadás fő célpontja. Domokos állítólag azokról a „soviniszta diverziókról” szólt (a büróülésen), amelyek az Írószövetség folyóirataiban jelentek meg. A levélíró azt állítja, hogy Domokos Géza, az Írószövetség alelnöke romániai válságról beszélt, és azokat az alapelveket támadta meg, amelyeket Nicolae Ceauşescu elvtárs fejtett ki születésnapi beszédében; Domokos tulajdonképpen a világ különböző részein élő magyar irredenta, revizionista csoportok támadásait ismételte meg. És a jelen lévő vezetőségi tagok szótlanul hallgatták Domokos Géza vádjait, a résztvevők közül egyedül Ion Lăncrănjan elvtárs mert megszólalni Domokossal, Dan Deşliuval és az irodalomtörténész Ileana Vranceával szemben. Păcurariu a maga több mint négy évtizedes publicisztikai és irodalmi munkásságára, párt- és államapparátusbeli érdemeire hivatkozva ad hangot felháborodásának, hogy hová jutott az Írószövetség, és kéri az ügy kivizsgálását. Az utolsó mondatban ez olvasható: levelének másolatát természetesen elküldi „a kompetens szerveknek”.

Ki volt ez a Tekén született, a kolozsvári orvosi egyetemen tanult, 1947-ben diplomáciai szolgálatba állt (Budapesttől Argentínáig sok román követségen dolgozott) Francisc Păcurariu? Hasznos volna életútját, dühös magyarellenességének alakulását végigkövetni, utalni Illyés Gyula elleni korábbi támadására, az úgymond fizetett provokátorokról tett kijelentéseire.

Mindez összekapcsolható az 1982-es évvel, illetve Ion Lăncrănjan nacionalista szereplésével. A Domokos Gézával egyidős, Fehér megyei faluban született prózaíró és publicista a szerzője annak a könyvnek, amely 1982-ben a legélénkebb visszhangot, a leghevesebb tiltakozást váltotta ki a magyar irodalmi életben. A Cuvînt despre Transilvania (Egy szó Erdélyről) )teljes mértékben rászolgált a figyelemre, magyarok mellett a románokéra is – utóbbiak esetében az elismerés hangjaiba helyenként azért kételkedés vagy éppen elmarasztalás keveredett. Lăncrănjan úgy beszél Erdélyről, mint a magyarok és románok közti harc területéről, a jelenbe hozva át a régi szembenállások, a gyűlölködés szellemét, konkrétan, nevesítve vagy a leírásokból kikövetkeztethetően súlyosan marasztalva el kortárs magyar személyiségeket.

A román nacionalizmus ellenünk irányuló össztüzére ha nem is össztűzzel, de széles körben és már nem szégyellősen, nem szabadkozva válaszolt a magyar média, a magyar irodalom. (Köteles Pál Alföld-beli válaszcikkét követően Száraz György Egy furcsa könyvről címmel, 1983-ban, kötetté növő tanulmánnyal, vitairattal jelentkezett, Budapestről.) Megszólalt – megtámadottsága okán nem is térhetett volna ki előle – Sütő András és Méliusz József. És magánleveleket is írtunk ismert kolozsvári meg bukaresti román irodalmi személyiségeknek.

Oldalak: 1 2 3 4 5

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top