+ Irodalom

Kántor Lajos akadémiai székfoglalója – exkluzív

Az aprilis 14.-i székfoglaló kettős ünnep volt: Kántor Lajos édesapja 100 évvel ezelőtt védte meg a doktoriját.

  • poszler györgy
  • poszler györgy

A szépen indult, kitűnő visszhangot kiváltó Kriterion-történet objektív megítélése érdekében, ugorva néhány évet, de még a hetveneseknél maradva, lapozzunk bele a napisajtóba, hogy lássuk, milyen politikai körülmények közt, milyen kompromisszumok vállalásával folytatódhat a továbbra is eredményes kiadói munka. 1978 márciusában, a Magyar és Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa együttes plenáris ülésén – amely Nicolae Ceauşescu jelenlétében zajlott – Domokos nem csupán mint a kiadó igazgatója, hanem egyúttal a Romániai Írók Szövetségének titkáraként vett részt. Az Előrében Domokos Géza bő hasábnyi terjedelemben olvasható hozzászólása igen tanulságos, politikusi-művelődéspolitikai taktikázásának megértése szempontjából. Mint minden felszólaló, természetesen ő is azzal kezdi, hogy „pártunk elvei a nemzeti kérdésben helyesek és világosak. Természetes, hogy a szocialista építés egyik vagy másik problémájában többféle konkrét megoldási módozat lehet. Előfordulhat egy adott pillanatban, hogy a gyakorlati megoldások nem felelnek meg teljes egészükben az elfogadott elveknek; nincs kizárva egyes hibák elkövetésének lehetősége sem.” Érdemben aztán az anyanyelv ápolásáról, frissen-megőrzéséről, harmonikus fejlődéséről, illetve az iskola, a sajtó, a könyvek, a könyvkiadás ebben vállalt szerepéről beszél, arról, hogy „fel kell használni a szocialista államunk biztosította összes eszközöket” ennek érdekében. Nyilván a Kriterion pozícióit akarja erősíteni annak leszögezésével, hogy a könyvek – a sajtó, a rádió és a televízió nyelvművelő rovatai mellett – „szerves részét képezik a szocialista, hazafias nevelésnek”. És következik felszólalásának lényege: „Nem érezzük szükségét annak, hogy olyan tanácsokat és javaslatokat fogadjunk el, amelyeknek nincs forrásuk a mi valóságunkban, a mi életünkben. A közös történelem tanulságai sokatmondóak ebben a vonatkozásban, és mi nem akarjuk soha elfelejteni ezeket a tanulságokat!” (Erre még jön egy bizalombiztosító vallomás a párt és személyesen Ceauşescu irányában, a sikerekben való hit kifejezése.)

Az 1978. márciusi Előréből részlegesen idézett szöveget olvassuk most párhuzamban az Igevár két fejezetével, a cenzorokat, a „sajtóigazgatóság” dolgozóit – és főnökeit – megidéző hetedikkel, valamint „A feljelentők és piszkos kis szorgoskodásaik” címet kapott tizenkettedikkel. Mindkettőben inkább a nyolcvanas kiadói évek kellemetlenségeiről, szerkesztői-szerzői megpróbáltatásairól kapunk példákat és általános érvényű értékelést; az előző évtized az emlékező (D. G.) szerint még elviselhetőnek látszik. A „vörös plajbásszal vitézkedők”, azaz a könyvek hivatásos cenzorai tekintetében Domokos 2000-ben elnézőbb. Illyés híres versére utalva, a „szem a láncban” igazsága alól magát sem vonja ki. A Kriteriont körbefogó gyűrű, a cenzorok, aparatcsikok és még inkább a feljelentők együtt jelentették a veszélyt, már a hetvenes évekbeli fenyegetettséget – ami (és ez a nagy szó!) akkor a Kriterion kiadványain még nem (vagy alig) látszott. Ehhez viszont olyan pódiumi megszólalásokra volt szükség, mint amilyet az idézett Domokos-szöveg példáz – és persze a jó kapcsolatrendszerre.

1980-ban tízéves lett a Kriterion. A Korunk ennek az évnek az elején duplaszámot jelentetett meg, „Ifjúság, jövő, távlatok” témakörben. A január–februári Korunk-szám középpontjában egy kerekasztal-beszélgetés áll, Gáll Ernő főszerkesztői bevezetőjével; a vitában idősebb és fiatalabb, az irodalmi közéletben számottevő szereplők szólaltak meg, mint például Balogh Edgár, Tóth Sándor, Szász János, Szőcs István vagy Cs. Gyimesi Éva, Molnár Gusztáv, Egyed Péter, Balla Zsófia. A költő Balla Zsófia ilyeneket kérdezett: „Miért kell társadalmi-társadalompolitikai okokból metanyelvet használni? Miért utasítja el egy idősebb nemzedék az új nemzedék nyelvét? […] Miért gyanús az, aki meghalad? Miért lehet visszaélni a metanyelvvel? Miért nem bontható le a sajtó nyilvánossága előtt a kettő különbsége, a tudományos igényű nyelvé és azé, ami tényleg halandzsának minősülhet? Miért csak egy ilyen beszélgetésben? Más kérdés: miért defenzív az értelmiség?”

 

Domokos Géza ráerősít ezekre a kérdésekre. Így: Meglepett, hogy többen is vonakodtak kimondani vagy próbálták elsimítani a nemzedéki ellentétek problémáját. Persze hogy van ilyen. Már utaltak rá, hogy megvan a biológiai magyarázata, de ami még ennél is lényegesebb: a társadalmi élmények különbözőségéből, az önmegvalósítási esélyek másságából fakadó közérzeti oka. Miben látom én a dolog bonyolultságát?

Elsősorban abban, hogy nemzetiségi intézményeink — egy-két kivétellel — befagytak. Nem járja át őket a fiatalítás friss levegője. Egyed Péter utalt rá — s én alátámasztom állítását —, hogy mennyivel jobb a helyzet a román szellemi életben. Húsz éve dolgozom a Scînteia-házban. Tanúja lehettem sok új szerkesztőség megszületésének, a meglévők szakadatlan módosulásának-változásának, újságíró-generációk, kis- és nagyemberek menésének, jövésének, előre- vagy hátralépésének. Csak a mi lapjainknál nemigen változott a helyzet. A román kollégák elmennek egyetemi tanárnak, állami vagy pártfunkcionáriusnak, diplomatának, miniszternek. Vagy lebuknak. Nemzetiségi ember nem egykönnyen bukik le…

Ha kimutatás készülne nemzetiségi intézményeink vezetőinek funkcióban eltöltött éveiről s a munkaközösségek átlagéletkoráról, nagyon elcsodálkoznánk… Mindez kihat most induló irodalmáraink, fiatal kutatóink közérzetére és a munkakedvére. Az új intézményi munkahelyek teremtése döntő problémája szellemi életünknek. Meg kell találnunk a módját annak, hogy ezt kellő súllyal elmondhassuk, és a jelenlegi helyzeten változtatni lehessen.

Gondoljuk csak el: amikor Szabó Dezső közzé akarta tenni mondandóját — most ne minősítsük ezt a mondandót —, kiadta saját költségén a Füzeteit; Bródy Sándor megjelentette a Fehér könyveket; Németh László a harmincas években a Tanút. Erdélyben, ahogy az első világháború utáni új írónemzedék jelentkezett, kezdetét vette az Erdélyi Fiatalok mozgalma, és napvilágot látott a Tizenegyek antológiája. Megértem, hogy a mostani fiatalok kétségbe vannak esve; úgy érzik, egy csomó mindent, fontosat, lényegeset nem tudnak elmondani, közölni. Félnek, hogy mire odajutnak, hogy elmondhassák — bábáskodás nélkül mondhassák el! —, már nem lesz érdekes, s mások lesznek ők maguk is. Azt szeretnék, hogy ami most van bennük, az jelenhessen meg, saját szerkesztői koncepcióban. Nem áltatom magam, tudom: jelen pillanatban új lap vagy folyóirat létrehozása irreális óhaj. Megoldást az ifjúsági mellékletek kiadásában látok. De ne mi, a „művelődési hatalom” mostani gyakorlói szerkesszük vagy „irányítsuk” azokat, hanem ők, szocialista társadalmunk fiatal alkotó erői, a jövő letéteményesei. Akik közlésre vágynak, s azt szeretnék, hogy a bizalom légkörében irodalompolitikát, kultúrpolitikát csináljanak. […]

Befejezésül fiatal esszéíróink és a Kriterion kapcsolatáról. Annak idején örültünk, hogy kiadhattuk a Szövegek és körülmények című gyűjteményt. Tudtuk és nyilvánosan is megfogalmaztuk, hogy vele valami új kezdődik kultúránkban. Az öt szerző közül azóta négy saját kötettel jelentkezett a Forrás-sorozatban. Bizalommal várjuk a további szövegeket, és reméljük, meglesznek hozzá a körülmények is. Egy kikötéssel élünk csupán, hogy ezeknek a szövegeknek szocialista és nemzetiségi valóságunkban gyökerező célja is legyen. És arra is gondoljanak a kéziratok szerzői — s az eljövendő mellékletek szerkesztői! —, hogy többszólamúságuknak meglegyen az igazi, a felelős emberi hangja. És legyenek annak meghallói. Enélkül értelmetlenné válik minden. Meddővé silányul a legragyogóbb tehetség, zsákutcába kerül a legtisztább szándék is.

 

Nos, a Kriterion-igazgató, a művelődéspolitikus, a politikus Domokos Géza igazi stratégaként mutatkozott meg itt, bízva abban, hogy Romániában a magyarság számára van jövő. Ebből a hitből, meggyőződésből született az a kezdeményezés is, ugyancsak 1980-ban, hogy a Gyergyószárhegyen már bejáratott nyári képzőművészeti (és népművészeket is összegyűjtő) táborozás mintájára, helyszínére hívjuk össze a romániai magyar írókat, beszéljük meg közös dolgainkat.

Az 1980-as gyergyószárhegyi Kriterion-tábor fontosnak mutatkozott az erdélyi magyar irodalom intézményrendszerének további normalizálódásában, a keretek bővítésének tervezésében. Ennek megfelelően reagáltak a nacionalizmusukat egyre kevésbé titkoló román hivatalosságok, a titkosszolgálatok és a felső pártszervek. Irodalom és politika összekapcsolódásának történetében a szárhegyi táborszervezés olyan tanulságos mozzanat, amelyet érdemes volna végigkövetnünk.

Oldalak: 1 2 3 4 5

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top