+ Irodalom

Tartalékaim 2.

Anyával, kettesben, epigramma vagyunk, mert ő nem hajlandó a szemben lakó bácsival újra csoportosulni, aki pedig úgy néz rá, mint egy istennőre.

Gyere, mondta Vera, az anyám, miközben a dobozos mosóporok árát hasonlította össze úgy, hogy fejben azonnal kivonta a drágábból az olcsóbbat.

Én meg mentem.

Néztem a polcon sorakozó kék, rózsaszín, sárga mintájú dobozokat, amiket az anyám is.

Látszólag más okból: nekem azért kellett, mert neki kellett.

Vera otthon rögtön elhúzta a mosógépet a fal mellől, a csövét belelógatta a zuhanytálcába és meleg vízzel töltötte fel, a csapból hideget engedett a lavórba és mellé tette. Fordított egyet a mosógép kapcsolóján, és ahogy az keverni kezdte a vizet, beleszórta a mosóport.

Láttam az arcán, ahogy megnyugszik, vagy legalábbis valamiféle bizakodást.

Miközben az első adag szennyest pörgette a gép, Vera hagymát vágott, amit a sercegő olajba dobott, aztán lehúzta a tűzről, míg átlépett a fürdőbe, kiöblíteni a ruhákat, végül pedig a centrifugába tette mindet és újakkal töltötte meg a mosógépet. A piruló hagymát visszatolta a tűzhelyre, pirospaprikával szórta meg, aztán egy adag csirkemájat tett rá.

Én a krumplit pucoltam.

Mivel újság nem járt nekünk, egy darab selyempapírt tettem az asztalra, amivel tegnap tekerték körbe a kenyeret, és amit mindig, gondosan összehajtva, a kredencbe tettünk, hogy a zöldségeket ezekre hámozhassuk.

A krumplikat kockákra vágtam fel és az elém tett fazékba szórtam. A kést beraktam a mosogatóba, az asztalt nedves ronggyal töröltem le.

Amikor végeztem, bementem tanulni a szobába, ahonnan csak akkor jöttem ki, amikor anya már sokadszorra szólt, hogy vacsora.

„A görög líra egyik ágának szülőanyja nem a népköltészet, hanem az eposz volt.”

– Vacsora.

„Azáltal született, hogy a hősi hexametert a könnyedebb, lebegőbb, zeneibb pentameterrel együtt kezdték váltakozva használni, s így jött létre a legelső strófaszerkezet is, a disztichon.”

– Vacsora.

„A disztichon tehát egy hexameter és egy pentameter kapcsolata.”

– Vacsora.

„A pentameter önálló sorfajként csak igen ritkán fordul elő.”

– Vacsora.

Felálltam.

Az konyhaasztalon már gőzölgott a tányéromban a forró vacsora. Anyám a felénél tartott, mire leültem.

Arra gondoltam, hogy én pentameter lehetek, ő meg a hexameter, ketten pedig disztichon vagyunk, az első strófaszerkezet.

De mi lenne, ha az apám is velünk volna?

Akkor ő lenne a pentameter?

De akkor én mi lennék?

Otthagytam az asztalt, kinyitottam az irodalomkönyvet és tovább olvastam:

„A pentameter csak annyiban tér el a hexametertől, hogy a harmadik és a hatodik versláb csonka, egyetlen szótag: az így keletkezett szünet erőteljes sormetszet, két rövidebb, zengőbb félsorra töri a hosszabb hexametert.”

Visszaültem a langyos máj mellé, a villámmal összetörtem a krumplit és rákotortam egy kevés szaftot, amiben puhára főtt hagymadarabok is voltak.

A sormetszet széttöri a hexametert, így lesz belőle pentameter: akkor mindenki hexameternek indul, gondoltam, csak van, aki eltörik.

Így viszont sem én, sem anya nem lehetünk pentameterek., ha viszont mindketten hexameterek vagyunk, akkor nem alkothatunk disztichont, vagyis nem lesz strófa sem.

Apa mindenképpen kell, aki pentameter.

Amikor még velünk élt, a strófákból elégia íródott.

Szomorú gyászdal. Panaszkodó., büszke öntudattal.

Azt is olvastam, hogy a verslábak különböző csoportosítása új sorfajokat, és addig ismeretlen nyelvzenei lehetőségeket csiholt ki a görög nyelvből.

Szerencsére apa ezt a lehetőséget hamar felismerte és mással kezdett csoportosulni.

Belőlük nászdal lett.

Új gyerekei is vannak, ami eleinte furcsa volt, és bár jobban érzem magamat velük, tudom, hogy a legtöbb időt mégis anyával kell töltenem, nehogy rájöjjön, milyen magányos.

Anyával, kettesben, epigramma vagyunk, mert ő nem hajlandó a szemben lakó bácsival újra csoportosulni, aki pedig úgy néz rá, mint egy istennőre, még akkor is, amikor zsíros a haja és melegítőt visel.

Laci bácsi mindenben segítene neki, de anyának általában nincs szüksége segítségre. Átcsenget, hogy megkérdezze, nem fogyott-e el a só vagy a cukor és felajánlja, hogy hoz. Anya válaszol, hogy nem és már csukja is be az ajtót az orra előtt. Igyekszik mindent egyedül megoldani, míg bele nem szakad. Olyankor sír, vagy megbetegszik, vagy mindkettő. Még jó, hogy itt vagyok neki én, el sem akarom képzelni, mi lenne, ha hosszabb ideig apáéknál maradnék.

Szerencsére Laci bácsi fáradhatatlan és kitartó.

Másnap újra csenget.

Nemrég elutazott Sátoraljaújhelyre meglátogatni a szüleit. Egy hétig nem jött.

Anya már a második napon kérdezgetni kezdte, nem hallottam-e én is úgy, mintha csengettek volna. Én nem, válaszoltam, de addigra ő már ott állt az ajtóban, ahol Laci bácsiból egy darab sem volt.

Biztosan hiányzik neki, hogy elküldje.

Néhány nap múlva, amikor hazaért, minden visszatért a régi kerékvágásba: Laci bácsi jött egy adag friss tepertővel, amit a szülei sütöttek. Anya szigorú arccal fordított hátat és miközben ment a konyha felé, megkérdezte, hogy kér-e egy kávét, anélkül, hogy a fejét megfordította volna.

Laci bácsi persze kért.

Belépett a lakásba és becsukta maga mögött az ajtót, mire ő is a konyhába ért, anya már töltögette az apró csészékbe a feketét.

Laci bácsi másnap velünk vacsorázott.

És harmadnap.

És azután minden nap.

Nagyjából egy hónap telt el, amikor anya a boltban rám nézett és megkérdezte, hogy örülnék-e, ha elvinne a város legjobb fodrászához, aki csinálna nekem egy igazán csinos, nagylányos frizurát.

Így lett belőlünk himnusz: Laci bácsival.

„A himnikus hang a fájdalmas panasz után bensőséges vallomássá válik. A kompozíció átgondolt kerekségét pedig a múlt érveivel felerősített fohász megismétlődésével éri el a költő, s a befejezés kiegészül azzal a reménnyel, hogy ezt az új szerelmes harcát sikerre viszi.”

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top