+ Próza

Kiss Nóra: Szégyen (regényrészlet)

“A kés nyele eggyé vált Nimród kezével, tökéletesen illeszkedett a tenyerébe. A magasba emelte, és lecsapott vele.”

Nándor Nimródhoz fordult.

– Csalódtam benned. – mondta, és kiment a konyhából. Noel követte.

Veronika elengedte Nimród kezét.

Nimród fellélegzett, de alig kapott levegőt.

Éjjel rémálom gyötörte.

Meztelenül állt az iskola udvarán. Körbeállták, mindenki ott volt, tanár, diák, takarító, mutogattak rá, és kinevették. Noémi és Bianka egymás mellett álltak, vele szemben, és egymásba kapaszkodva roskadoztak a nevetéstől. A tömeg egyre sűrűbbé vált, egyre több ember érkezett már az iskolán kívülről is, hogy megnézze őt, mint egy cirkuszi látványosságot. Fulladozott és fázott. Hideg volt, a nap szikrázóan ragyogott. Aztán a tömeg egyszer csak szétnyílt, és Nándor jelent meg előtte, óriási volt. Egyik kezében döglött macska, a másikban kés. A macskát Nimród elé dobta, a kést felé nyújtotta. “Belezd ki!” Nimród elvette a kést, a macska mellé térdelt, végigsimította a puha szőrét, a méretes test még meleg volt. Megmarkolta a kést, felnézett az apjára, Nándor arcáról sütött a büszkeség. A kés nyele eggyé vált Nimród kezével, tökéletesen illeszkedett a tenyerébe. A magasba emelte, és lecsapott vele. Mélyen a macskába döfött, egyet, aztán még egyet, egyre gyorsabban. Addig trancsírozta, míg nem maradt belőle más, mint egy nagy kupac véres-szőrös húscafat. Lihegve dobta a betonra a kést, mikor végzett. Csupasz bőre ragadt a vértől. A tömeg újra összezárt körülötte, döbbenten néztek le rá. Nándor nem volt ott. A csendet innen-onnan síró hangok törték meg, aztán megkezdődött a suttogás. Rémült, iszonyattal teli suttogás. Bianka ott állt előtte, fehér szoknyáját mindenütt vérfolt pöttyözte. Furcsán nézett Nimródra, a fejét oldalra hajtotta, ajkát lebiggyesztette, torz, szomorú baba volt. Gonoszan felnevetett, közben a csonkja nyúlni kezdett. Hosszú, vékony kar nőtt ki belőle, hatalmas kézben végződött, lapát tenyérrel és karmokkal az ujjak végén. Bianka lapát keze Nimród felé lendült. Felriadt, még azelőtt, hogy lecsapott volna rá. (…) Ezen az éjszakán vihar volt. Nimród forgolódott az ágyban, nem tudott elaludni. Nem félt a vihartól, az álmaitól annál inkább. Vadász nagymamára gondolt, arra, ahogy felé nyújtja a fotókat, és a ráncos arc összenyomódik a széles mosolytól, és a gomb szemei elvesznek az elégedett grimaszban. Szerette volna megbocsátani a mamának, amiért felébresztette benne a szégyent, de szerette a mamát hibáztatni, szerette, hogy ha a mamát hibáztatja, nem kell arra gondolnia, hogy már korábban is úgy érzett, ahogy most, mert a mama kezében ott volt a bizonyíték, mellyel igazolni tudta a szégyenét, amit kimondani még így sem lehetett. Nem jobb ő senkinél, sőt, rosszabb. Miféle gyerek kívánja azt, hogy a mama ne jöjjön látogatóba, csak a papa, de ő is csak akkor, ha nem mesél több történetet Nándorkáról, döglött macskákról és kétségbeesett, magányos öregasszonyokról?

Hajnalban aludt el, s mikor felébredt, olyan fáradt volt, mintha napok óta egyhuzamban ébren lenne. Egyre kevesebbet aludt, nyűgösen ébredt, nem figyelt az órákon, és fogyott néhány kilót. Nem lehetett nem észrevenni, hogy maga alatt van. Kemény tanárnő ragaszkodott hozzá, hogy menjen el az iskolaorvoshoz, de Nimród állította, hogy semmi baja. Orvos ezen a problémán nem segíthet, nincs senki, aki segíthetne. Minden mindegy.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top