+ Qaartsiluni - fülszöveg

Ingerküszöb – Hommage á Frenák Pál

Boczkó Tamás

Hullák ülnek a színpadon? Vagy festmények játsszák a darabot? Trafó március 20, Frenák-premier.

Hullák ülnek a színpadon? Vagy festmények játsszák a darabot? Trafó, március 20, Frenák-premier. Felső kép: Boczkó Tamás

Még tart a hányinger. Bár a terembe lépve, amint a még viszonylag halk, tompa dübörgést konstatáltam a hangfalakból, rosszabbat vártam. Már a várakozás perceiben elfogott, aztán csodák csodája, pár perc után elmúlt. A darab végén ürességet, és tisztaságot éreztem. Csodálkoztam is, milyen hamar visszalopódzott fülembe a Bach Kantáta, amit előtte a vonaton tanultam. Aztán hazafelé, a biciklin, kezdődött újra.

Sietek is az írással, hogy tetten érjem gyógyulásom, mint az orvos, aki önmagán próbálja ki először gyógymódját.

De kinek is a gyógymódja? Nem mégis Frenáké?

Nemcsak az előadás lüktet bennem, de a kíváncsiság is. Mi történik ezzel az élménnyel bennem órák, napok múlva. Hová tisztul tovább, mit indít el, és amit elindít, hova vezet majd?

Fotó: Sándor Katalin

Fotó: Sándor Katalin

Szerencsére esélyem sincs tájékozottnak mutatkozni tánc ügyben. Nem mintha nem lettem volna eleget remek táncosok közelében, vagy közös munkában velük. Mégis. Saját munkámban sem ismerek nagyobb erőt, mint a tájékozatlan naivitást, kíváncsiságot: közönségként se kívánok mást magamnak sem, és én is mindent ezzel a léha semlegességgel igyekszem befogadni.

A semmit sem gondolás mindent elsöprő esélyével.

Aztán mégiscsak átsuhan egy-egy gondolat. Például, hogy a ’kortárs tánc’, ugyanolyan értelmetlen, bugyuta terminus, mint nálunk a ’kortárs zene’. Én nem is tudom, hogy kellene elképzelni valamit, ami nem kortárs. Hullák ülnek a színpadon? Vagy festmények játsszák a darabot? Még ha múzeumilag, elmúlt korokat idézünk is esetleg, lehet azt ép ésszel állítani, hogy ez meg ez az előadás nem a saját korunk szüleménye?

Muzeálissá vált volna ez a bemutató, ha nem borzolja minden eszközzel az érzékszerveket?

Hiszen ma láthatólag nem engedheti meg magának egy ilyen előadás sem, hogy ne legyen a végletekig kedélyborzoló. A mennyiségi hajszában „csak” jónak, szépnek, tartalmasnak lenni minden jel szerint nem üti meg az ingerszintet, azaz a küszöböt, ami – most akkor merre is, és hány méter?

Befogadó csatornáink színültig vannak hangokkal, képekkel, adatokkal. És milyenekkel! A szemünk sem rebben már egy tömegszerencsétlenség, sorozatgyilkosság hallatán, netán láttán.

Ebből az ingerszintből visszalépni? Úgy látszik, nem lehet már, micsoda luxus lenne!

Mert volt itt minden. A hangfalak nem szűnő, sőt erősödő robaja, kb. 200-as percenkénti sebességet diktált pulzusomnak. A látvány lenyűgöző, a táncosok sokszor teljesen csupaszok, a mozgás végtelenül gyors, virtuóz, erotikával fűtött, és néhol alig hihetően akrobatikus. Vér, tinta, bizarr jelmezek, a koreográfus meztelen, ikonikus, fehérre festett alakja.

A kompozíció végtelenül részletes, sokrétű, az elemek hihetetlenül kidolgozottak. Nagyon hasonlónak éreztem a mozgáskombinációk egymásra következését egy zenemű felépítettségéhez. Eszembe sem jutott a jeleneteket konkrétra lefordítani, csodáltam az absztrakciót. Féktelen, és mégis kontrollált fantázia, egymásba fűzött, meghökkentő víziók sorozata, csodálatos előadói teljesítmények.

Mindene megfogható, csak a varázsa nem. A felkavaró, hűséges émelygés.

Remélem, nem múlik el.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top