Zsiráfnyak és Darwin

Judith Schalansky: Darwinregény, Fordította: Nádori Lídia, Typotex Kiadó, 2013, Science in Fiction sorozat, ISBN 978-963-2792-72-9, Kemény kötés, védőborítóval, 220 oldal, 2500 Ft

2011 júniusában a magyarul Darwinregény címen megjelent regény szerzőjéről nevezték el a 95247 számú aszteroidát. Nem tudom pontosan felmérni, hogy egy mennyire „nagy dolog”, de bizonyosan olyasmi, ami felhívhatja a figyelmet erre a csöppet sem harsány regényre, ami a Typotex Kiadó meglepetéseket okozó Science in Fiction sorozatában került a magyar olvasó elé.

A regény eredeti címe (Der Hals der Giraffe) egy fokkal meghökkentőbb, mint magyar cím, de talán nem változtat a lényegen… csak valahogy átállítja a regényben elrejtett időzítő-szerkezetet: az eredeti címben megígért zsiráfnyak csak a könyv utolsó húsz oldalán szerepel, míg DarwinKarcsi szelleme ott lebeg a mű minden sora fölött. (De ne rugózzunk soká a címen, mert volt már olyan kiadó, amelyik ezen megsértődött!)

A történettel foglalkozva már az elején érdemes leszögezni, hogy ez nem az, amiből Quentin Tarantino filmet forgatna. Az írónő nem zsúfolta tele történésekkel a regényt, amiben nem kevesebbre vállalkozik, mint arra, hogy bemutassa a kelet-európai rendszerváltás lenyomatát egy vidéki, heteroszexuális, férjezett pedagógus sorsán keresztül. Izgalmas kihívás, amibe sokan belebuktak volna, ráadásul Judith Schalansky – a maga ’80-as születési dátumával – egészen alulról nézhette csak az NDK-t és megszűnését. Mégis képes arra, hogy láttassa, miként válik érthetetlenné a biológia-tanárnőt körülvevő világ!

Olvasóként végig attól rettegtem, hogy a szöveg letér arról a keskeny ösvényről, ami az irónia és az együttérzés között húzódik. Nem tette, s ha mégis, akkor az olvasó nem érzékeli: a rendszerváltás veszteseivel és győzteseivel körülvett tanárnőben lezajló lelki folyamatok mindvégig hitelesek maradnak. Pedig biztosan nagy volt a csábítás a felvállalt szürkeség kiszínezésére. Persze a fordítónak – a megszokottan igényes Nádori Lídiának – sem lehetett könnyű feladata akkor, amikor a regény lapjain olyan főhőssel kellett bíbelődnie, aki a világ összes jelenségét a tudomány egy jól körülhatárolt szelete (középiskolai biológia) segítségével értelmezi.

Csak az, hogy az embernek iskolába kell járnia, konstrukciójának nem kielégítő voltát igazolja. Majdnem minden állat készen van a születésekor. Kész az életre. Méltó hozzá. Néhány óra múltán már a saját lábukon állnak. Az emberek ezzel szemben egész életükön keresztül befejezetlenek maradnak. Hiánylények. Satnyák. Fiziológiai koraszülöttek, akik elérték az ivarérettséget. Természettől fogva felkészületlenek. Csak a végén készek az élettel…

Az Inge Lohmark egy megszűnőben lévő iskolában tanít Elő-Pomerániában, a világnak egy kevéssé ismert, mégis – a magyar olvasó számára – nagyon is ismerős szegletében, lehetne bárhol a Dunántúlon. (Nálunk is van sok-sok Inge Lohmark!) A tanítás munka, s a tanárnő – saját véleménye szerint – jól és következetesen végzi ezt a munkát. Pont úgy, ahogy akkor kellett, amikor ő (és dr. Hoffmann Rózsa!) szocializálódott. Feszültség „csak” abból származik, hogy a világ közben gyökeresen-érthetetlenül-meglepően-visszavonhatatlanul megváltozott: rendellenessé vált az emberek működése, hiszen a változásnak evolúció-szerűnek kellene lennie! Ahogy a zsiráf nyaka is generációról-generációra nyúlt meg.

A regény szövegében elhelyezett képek, a fikciónak fityiszt mutató természettudományos illusztrációk, tovább erősítik azt az érzést, hogy Inge Lohmark – és mindenki, aki a regényben feltűnik – szükségszerűen válik valamivé, a szabad akarat – ebben a megvilágításban – talán csak látszat, így a kihalásra ítéltség sem lehet elítélendő!