+ Toll a füledbe!

Bertók T. László: Árpádház újratöltve

A Toll a füledbe! pályázatunkon Szeszélyes hulladék kategóriában Bertók T. László írása lett a második helyezett.

A Toll a füledbe! pályázatunkon Szeszélyes hulladék kategóriában Bertók T. László írása lett a második helyzett.

Hajtó voltam. Utálatos egy pénzkereset. Sorra jöttek a vastag ürgék terepjárón elterülve. Német topmenedzserek, olasz ügyvédek, magyar politikusok. Ölni akartak: férfiasan áldozni a tesztoszteron oltárán. Megadták a módját. Kürtszóra, elegáns vadászöltönyökben gyülekeztek. A vendéglátóik címeres demizsonból kínálták őket jóféle kisüstivel, kolbásszal, foszlós fehér kenyérrel. Ők pedig öblös hangon kívántak egymásnak vadászszerencsét. Mintha legalábbis a szerencséjük nem rajtunk, névtelen hajtókon múlott volna, akiket amúgy látványosan levegőnek néztek.

Megindultunk csatárláncban, kereplővel, botokkal keltve lármát, riasztva a vadat. Idővel durrogni kezdtek a puskák. Eleinte távolról, aztán egyre közelebbről, ahogy tereltük a fegyverek elé az erdőlakókat. Egy összefüggő bozótos mellett lépdeltem gondolataimba merülve, amikor egyre erősödő zizegést hallottam. Apró gallyak törését, a száraz levélszőnyeg ropogását, amelyet fürge lábak tucatjai idéztek elő. Úristen! Leszakadtam a csatárláncról – állapítottam meg körbenézve, de nem volt időm pánikba esni. Egy termetes, röfögő, fújtató vadkan bukkant elő a sűrűből, a nyomában pedig családja vágtatott, korosztály szerint, ki visítva, ki röfögve. Egyenesen felém rohantak. Úgy éreztem magam, mint egy magára maradt gyalogos katona a harctéren, akit épp nehézlovassági roham készül a földbe döngölni.

Megdermedtem, csak álltam lélegzetvisszafojtva, akár egy fatörzs. A konda két oldalt száguldott el mellettem. Futottak, egyenesen a vesztükbe. Már hallottam is a fegyverropogást, amikor a lábamhoz dörgölőzött egy szemrevaló fiatal süldő. Barátságos volt és bizalmas. Nem vártam ilyen viselkedést egy erdei vadtól. Döntöttem: ha családját nem is állt hatalmamban, őt legalább megmentem! Egy szemetes zsákba bújtatva menekítettem ki a halálzónából.

Azóta eltelt egy év. Megint ősz volt, reggel. Újpestre szürke világ telepedett. Gépiesen kezdtem el a kávéfőzővel birkózni, miközben az árva süldő sorsán merengtem. Reméltem, hogy gondját viselte Imre bátyám, akire bíztam. Fél füllel hallgattam a rádiót. Vezető hír volt, hogy egy vaddisznó bolyong Újpest belvárosában. Feldöntött egy biciklis nőt és megkergetett egy babakocsit toló férfit. Állítólag nem találják. Vajon mi dolga itt, a panelrengetegben, ahol a madár se jár?

Fogtam a szemetes zsákot, összekötöttem és elindultam lefelé. Felhajtottam a konténer fedelét, amikor a tároló sötét sarkában mintha valami megmoccant volna. Kihagyott a szívverésem. Az állat hozzám lépett, apró szemeivel feltekintett rám. Hálát és ragaszkodást olvastam ki belőle. Ekkor megszólalt:

– Csókolj meg háromszor nemes lelkű lovag! Oldozz fel a gonosz varázslat alól! Meglásd, nagy szerencse lészen osztályrészed. Jog szerint én, Erzsébet hercegnő, III. András édes leánya vagyok az utolsó, kinek ereiben még Árpád vére csörgedez. A Szentkorona engem illetett volna, ha nincs a boszorkányság. Az Anjou ármány! Na, csókolj már! – követelte türelmetlenül.

 

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top