+ Próza

Réti Attila: A Pontoise-kert

Pissarro A remetelak Pontoise-ban

„Milyen lehet A Pontoise-kert a délelőtti fényben?” (Részlet a Bagolyvár című könyvből)

Részlet a Bagolyvár című könyvből

A tanárnő élt-halt az impresszionista képekért. Minden évben várta a nyüzsgő tavaszt, mikor cipellőjében kitipeghet a Szigetre, hol a festőnövendékek a zsenge fűbe bökték állványaikat, hogy a heti penitencia szerint lepingáljanak egy bólogató füzet, álmos csert vagy a szúrós kökény éppen születő hajtásait. Mögéjük sétált, és hosszan bámulta a csodát. Miképpen lesz zavaros kémiai elemek sokaságából, sárga irigység-ragacsból, piros vérstercből, zöld levélkocsonyából és kék melankóliából álombéli rét, eleven fa, madár lakta bokor és szerelmes pázsit. Könyveket és színes lapokat gyűjtött francia festők képeivel. Monet, Renoir, Manet, Courtens és a többiek virtuozitása ámulatba ejtette a reáliskolai magyar–latin szakos tanárnőt. Ritka madár volt a cvikkeres, szigorú úriemberek között. Mióta az értelem uralomra jutott gyermeki öröklétlátása felett, mindig tanítani akart, pedig apja óvta őt, hogy férfimesterségre adja a fejét.

– Emberdolog az, kislányom! A diákok nem fognak tisztelni eléggé! – De tisztelték. Mert kemény és fegyelmező volt velük is, akárcsak magával.

– Mégy a saját fejed után, míg bele nem vered valahova! – hallgatta épp eleget keserű anyjától, mikor a chéderből hazaröpködött. A pillangótáncról hamar leszoktatták, a mélyen vallásos családban nem volt helye a fiatalkori álmoknak.

Tanárnőként nem ejtett több szót sehol a kelleténél, akkor sem, ha a tanfelügyelő előtt kellett számot adnia osztálya haladásáról, amikor a székesfővárosi gimnáziumi vers- és prózamondó versenyre készítette fiait, vagy csupán a pedellust kellett rendre szólítani a sok törött kréta miatt. Kint szigorú, zárt világban, belül ezerszín-birodalomban létezett. Délelőttönként a nominativusok, genitivusok és dativusok szabályrendszerei rendezték a gondolatait. Ám a délutánok! Ó, azok a mesés délutánok! Azokat nem adta senkinek.

Titkon galériák elé sétált, csak úgy, mint amikor asszonyok láthatóan cél nélkül ténferegnek a korzón. Messziről célba vette a hatalmas ólomüveg kirakatokat és megállás nélkül, aprókat lépve sétált előttük fel s alá, mint a múzeumi teremőr valahol egy sosem létezett párizsi galériában.

Ezen a tavaszon sokáig nézhette azt a kiállított festményt, melyet egyenest a ’89-es párizsi világkiállításról hozatott ide hírverés gyanánt Goldstein, a galériás.

Camille Pissarro A Pontoise-kert című olajremeke került az értő pesti urak és hölgyek kíváncsi tekintete elé. Szinte minden délután eljött ide, hogy magába szívja ennek a lenyűgöző képnek az illatait. A renoiri bodros felhőket, melyek között lemniszkáták örvénylenek a forró déli nap keltette légpárnáktól, az előtérben kókadozó virágszigetet és a padon pihenő fehér ruhás tanítónőt, ki nyugodt mozdulatlanságban szemléli a gondjaira bízott leánykát. A leányka kis hangszerébe fú, amitől az egész kép zenélni kezd, és harmóniává olvad a buja kert, a végtelen magasság és a csupán ember által érzékelt idő.

A tanárnő szerette a verseket is. Verlaine költészetét maga fejtegette franciából magyarra, hol sikeresen, hol kétségbeesve.

Votre âme est un paysage choisi Que vont charmant masques et bergamasques Jouant du luth et dansant et quasi Tristes sous leurs déguisements fantasques.

Különös tájon jár a lelkem, álarcos vendég táncol ott, verik a lantot, de köpönyegük alatt bolond szívük szomorúan ver.

Naplójába rótta a sorokat, de minden páratlan oldalra került egy apró rajz. Impresszionista rajzocska a ligeti padról, a vadrózsabokorról, mely a gangra fut fel, egy tál viaszos szilváról, vagy az anyja által küldött mézescsuporról.

Tout en chantant sur le mode mineur L’amour vainqueur et la vie opportune, Ils n’ont pas l’air de croire  leur bonheur Et leur chanson se mle au clair de lune.

Dalolják az édes, enyhe mollt, Ámor győzedelmes lelke! Tudják, hazugság, mit a száj dalol, a hold ragyog be énekükbe.

Ámor győztes üdve! – Édes Istenem! Merre az a csendes lelkű férfi ebben a magas városban, aki megértene? Kit nem a rang, a pengők, sarkantyúk vagy rendjelek pengése lobbant lángra, hanem az én szerelmetes, nagy szívem? Hol van az a búsképű lovag, aki odaállna velem a Goldstein kirakata elé? – sóhajgott.

Au calme clair de lune triste et beau, Qui fait rver les oiseaux dans les arbres Et sangloter d’extase les jets d’eau, Les grands jets d’eau sveltes parmi les marbres.

A holdnak fénye búsan ömlik, álmodik a madárka benne, csak a szökőkutak sírnak jajongva, a karcsú kutak kint a kertben.

Mire eddig ért a versben, már ő is sírt, és csak a napvégi rutin – bérházfolyosóról nyíló lakása spalettáinak bezárása, másnapi szigorszürke ruháinak előkészítése, éjszakai pohár víz éjjeliszekrényre állítása – nyugtatta meg feljajdult lelkét.

A pünkösdi cserkésztáborba a tanár urak kísérték el a pajkos ifjúságot, ahova nőket nem vihettek, így egymás után két csodálatos júniusi napot is ajándékba kapott.

– Milyen lehet A Pontoise-kert a délelőtti fényben? – forgatta fejében a gondolatot már napokkal elébb. A nyitásra a bolthoz ért, és egészen közel merészkedett a képhez. Orrát az üveghez nyomta, kuncogva rajzolt vele pici köröket a leheletétől párásra vált felületre. A ködössé vált kirakaton át még álomszerűbbnek tűnt a kert. Egyes részletei bizarr foltokká olvadtak, míg mások kontúrjai megkeményedtek. A kaleidoszkópszerű látomásból öblös hang ébresztette.

– Kisasszony! Jöjjön már beljebb! Hétszámra látom magát, hogy bámulja a képünket, vagy már-már azt hihetem, a kép bámulja magát!

A zsidó férfiú kaftánban volt és barátságosan simogatta a szakállát. Bent a galériában százszámra álltak, feküdtek, könyököltek a képek. A művészethez értő tulajdonos nagy gonddal válogatta a remekeket. Az a hír járta, hogy a müncheni és barbizoni festőéveit töltő Munkácsy titkos patrónusa. Annak képeit jó érzékkel olcsón rendelte, zsűriztette, raktárban érlelte, majd igen jó pénzért – adagolva azokat – piacra vitte. Itt is díszlett egy-kettő belőlük. A Sétány a Parc Monceauban és a Krisztus Pilátus előtt.

A délelőtti galérialátogatás végén a tanárnő hazavitte első festményét, egy Renoir-képet, A teraszon egyik viszonylag jól sikerült másolatát. Festője S. I.-né, ismert budai piktorhölgy. Otthon riadtan kereste a kép helyét, nem lelte. Az előszobai apró komód mellé állította. Éjjel felriadt, és beljebb költöztette a festményt a mosdótál mögé. Még magára sem húzta a sűrű dunyhát, mikorra rádöbbent, hogy ilyen kincset illetlenség a budoár közelébe tenni. Szög nem volt a falba verve, ezért a nagyszekrény elé állította A teraszt. Ismét kétsége támadt. – Nem maradhat ott! – intézte el az ügyét hevesen. – Ha félálomban kinyitom a szekrényt, máris feldől. – Így végül az ablak mellé állította, ahol a sokszor gyalult parketta ujjnyi vájatot adott.

Reggel sírt, amikor magára hagyta a kincset. Céltudatosan vette az irányt a kipáshoz, ezt a szabadnapot is a galériában töltötte. Újra és újra átrágta magát Goldstein gyűjteményén és kiélvezte a színmámor minden pillanatát. A második kép is impresszionista mester jól sikerült másolata volt. Számos Degas-replika közül választott, miután a boltos dörmögve elmesélte neki, miképpen tett szert A Pontoise-kertre, sőt még a kirakatból is bevette, hogy kezébe vehesse. Az új szerzemény, a Balettpróba volt. Mikor otthon maga elé tartotta és a késő délutáni fényben a színpadi vörös tónusok még tüzesebben éltek, úgy látta, ő az egyik pihenő növendék. Talán pont az ott, amelyik kacagva tarkójára emeli kezeit? Inkább a cipellőjét igazgató fruska? Másnap reggel fontos feladat derengett fel. A szögek! Nem vett szögeket! Élt a házban néhány iparos is, az egyik asszonya segítette ki szeggel, kalapáccsal.

– Lelkem, várja meg az uramat! – kérlelte. – Csak férfi dolga az! Tanárnő naccsága megmutatja a képek helyit, a Jóska meg beüti a szöget!

– Nem, nem! – szabódott. – Tudom én a csínját, nem lesz semmi baj! – mosolygott kényszeredetten.

– Néhány perc és hozom vissza a kalapácsot! Köszönöm! – szólt vissza már a gangról. Tévedett. Ráment az este. Végigkoslatta a lakást, végigpróbálta az összes falrészt. Ült a sezlonon, előtte az éjjeliszekrényen tőrként feküdtek a szegek.

– Hát nem lehet felakasztani csak úgy egy kampóra ezeket! Barbárság! – motyogta maga elé. – Nem jók a falaim! Nagyobb, tágasabb hely kell!

Oldalak: 1 2

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top